A dicsőség órája: A kereszt és a feltámadás

12. lecke,4. negyedév 2024. december 14-20.,4. negyedév.

img rest_in_christ
Ossza meg ezt a leckét
Download PDF

Szombat délután december 14.

Emlékezetes szöveg:

„Monda azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” János 18:37


Földrengés jelezte azt az órát, amikor, Krisztus letette az életét, és egy másik földrengés hirdette azt a pillanatot, mikor diadalmasan újra felvette azt. Krisztus, aki győzelmet aratott a halál és a sír fölött, győztesen jött elő a sírboltból, földrengés, felvillanó villámlások és mennydörgések közepette. Isten előre megmondotta, hogy amikor Krisztus újra eljön a földre, akkor “megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is” (Zsid 12:26). “Inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba” (Ésa 24:20). “Az ég mint írás egybehajtatik” (Ésa 34:4). “Az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek” (2Pt 3:10). “De az Úr az ő népének oltalma és az Izrael fiainak erőssége!” (Jóel 3:16) JE 689.1

Jézus halálakor a katonák azt látták, hogy a föld délben sötétségbe burkolódzott. Feltámadásakor pedig azt látták, hogy az angyalok ragyogása megvilágította az éjszakát, és azt hallották, hogy a menny lakói nagy örömmel és diadallal azt énekelték: Te legyőzted a Sátánt és a sötétség hatalmasságait; Te győzelemmel nyelted el a halált! JE 689.2

Krisztus megdicsőülten jött elő a sírboltból, és a római őrség látta Őt. Szemeiket és figyelmüket Jézus arcára összpontosították, Akit az imént még kigúnyoltak és kinevettek. Ebben a megdicsőített lényben azt a foglyot látták meg, Akit a törvényházban láttak, Azt, Akinek a fejére tövisből fontak koronát. Ő volt Az, Aki ellenállás nélkül állott Pilátus és Heródes előtt, akinek a testét kegyetlen korbácsolással marcangolták szét. Ő volt az, akit felszegeztek a keresztre, Akire a papok és a főemberek teljes önelégültséggel bólogattak fejükkel és ezt mondták: “Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani” (Mt 27:42). Ő volt az, akit József új sírboltjába fektettek be. A mennyei rendelet azonban szabadon bocsátotta a sírbolt foglyát. Ha hegyek halmozódtak volna hegyekre, akkor sem tudták volna megakadályozni azt, hogy Krisztus kijöjjön a sírboltból. JE 689.3

December 15., vasárnap

Mi az Igazság?


Olvassa el a 18:33-38. Miről beszélgetett Pilátus és Jézus?

Pilátus azt remélve, hogy megtudja az igazságot Jézustól, és ki tudja menteni, szabadítani az ellenséges tömegből, félrevonta Jézust és ismét megkérdezte tőle: “Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18:33). JE 631.5

Jézus nem válaszolt közvetlenül Pilátus kérdésére. Tudta, hogy a Szentlélek küzd most Pilátussal és ezért alkalmat adott neki arra, hogy megvallja meggyőződését. “Magadtól mondod-e te ezt — kérdezte — vagy mások beszélték neked énfelőlem?” (Jn 18:34). Más szavakkal: a papok vádja volt-e, vagy Pilátusnak az a kívánsága, hogy többet tudjon Jézusról, ami Pilátust e kérdés feltevésére késztette? Pilátus megértette az Úr kérdését, de büszkeség támadt a szívében. Nem akarta kinyilvánítani belső meggyőződését. Csak ennyit mondott Jézusnak: “Avagy zsidó vagyok-e én? A te néped és a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél?” (Jn 18:35). JE 632.1

Pilátus elszalasztotta aranyat érő nagy lehetőségét. Jézus mégsem hagyta őt további világosság nélkül. Miközben nem válaszolt közvetlenül kérdésére, nyíltan megmondta neki isteni küldetését. Megérttette Pilátussal, hogy Ő nem törekedett földi királyi szék elnyerésére. “Az én országom nem e világból való, — mondotta Pilátusnak — ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való. Monda azért neki Pilátus: Király vagy-e hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra” (Jn 18:36-37). JE 632.2

Jézus megerősítette, hogy szava önmagában olyan kulcs, amely felnyitja a titkot mindazok számára, akik készek voltak elfogadni azt. Szavának önmagában parancsoló hatalma van, és ez a titka az igazság terjedésének, amely királyságáról szól. Krisztus azt kívánta Pilátussal megértetni, hogy csak az igazság elfogadása és magáévá tétele útján újulhat meg romlott természete. JE 632.3

Pilátus vágyott az igazság megismerésére. Elméje azonban egy zavarban levő ember elméje volt. Megragadták az Üdvözítő szavai, és szívét felkavarta az a mérhetetlen kívánság, hogy megismerje: mi is valójában ez az igazság, és miként tudná ezt a Jézus által hirdetett igazságot elnyerni. “Micsoda az igazság?” (Jn 18:38) — kérdezte Jézustól. A választ azonban nem várta meg. A palota kapuján kívül levő csődület és kavarodás ennek az órának a jelentőségére figyelmeztették, mert a papok azonnali döntését követelték. Miután kiment a zsidókhoz, nyomatékosan kijelentette nekik: “Én nem találok benne semmi bűnt” (Jn 18:38). JE 632.4

Ezek a szavak egy pogány bíró szájából kegyetlenül megrótták Izrael főembereinek galádságát és hamisságát, akik az Üdvözítőt vádolták. Mikor a papok és a vének ezt a kijelentést hallották Pilátustól, kiábrándultságuk és dühük nem ismert többé határt. Már régóta szövögették összeesküvésüket Jézus ellen és várakoztak erre az alkalomra. Mikor most azt látták, hogy lehetőség nyílt Jézus szabadon bocsátására, úgy tűnt, készek Őt inkább darabokra tépni, ahelyett, hogy kiengednék kezükből. Hangosan szidalmazták Pilátust és megfenyegették, hogy kormányzatát elítélő bírálatban részesítik a római császár előtt. Azzal vádolták, hogy annak a Jézusnak az elítélést tagadta meg, akiről mindenki tudja, hogy szemben áll a császárral. JE 633.1

„Amikor az igazságot befogadjuk a szívbe, megkezdődik a befogadó finomításának és megszentelésének munkája. Aki az igazságot dédelgeti, nem fogja úgy érezni, hogy nincs többé szüksége megvilágosításra, hanem amint az igazságot gyakorlati életében megvalósítja, rá fog jönni, hogy folyamatos világosságra van szüksége, hogy növekedjen a tudásban. Miközben az igazságot az életébe viszi, érezni fogja valódi tudatlanságát, és rá fog jönni, hogy szükség van egy alaposabb műveltségre, hogy megértse, hogyan használhatja képességeit a legjobban.” CE 137.2

Hétfő, december 16.

Íme az ember


Olvassa el a János 18:38-19:5 verseket. Hogyan próbálta Pilátus meggyőzni a népet, hogy kérjék Jézus szabadon bocsátását?

Miután kiment a zsidókhoz, nyomatékosan kijelentette nekik: “Én nem találok benne semmi bűnt” (Jn 18:38). JE 632.4

Ezek a szavak egy pogány bíró szájából kegyetlenül megrótták Izrael főembereinek galádságát és hamisságát, akik az Üdvözítőt vádolták. Mikor a papok és a vének ezt a kijelentést hallották Pilátustól, kiábrándultságuk és dühük nem ismert többé határt. Már régóta szövögették összeesküvésüket Jézus ellen és várakoztak erre az alkalomra. Mikor most azt látták, hogy lehetőség nyílt Jézus szabadon bocsátására, úgy tűnt, készek Őt inkább darabokra tépni, ahelyett, hogy kiengednék kezükből. Hangosan szidalmazták Pilátust és megfenyegették, hogy kormányzatát elítélő bírálatban részesítik a római császár előtt. Azzal vádolták, hogy annak a Jézusnak az elítélést tagadta meg, akiről mindenki tudja, hogy szemben áll a császárral. JE 633.1

Dühös hangok és kijelentések hangzottak el arról is, hogy Jézus beszédeinek lázadásra késztető hatása jól ismert volt az egész országban. A papok azt mondották: “A népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind idáig” (Lk 23:5). JE 633.2

Pilátus ebben a pillanatban még nem gondolt arra, hogy elítéli Jézust. Tudta, hogy a zsidók csak gyűlöletből és hamisan vádolták. Pilátus tudta, hogy mi a kötelessége. Az igazság azt kívánta, hogy Krisztust azonnal engedjék szabadon, ő azonban rettegett a nép rosszindulatától. Tudta, hogy ha megtagadná Jézus kiszolgáltatását, akkor zendülés támadhatna, és ezzel a lehetőséggel félt szembenézni. Mikor azt hallotta, hogy Krisztus Galileából való, elhatározta, hogy elküldi Heródeshez, a tartomány kormányzójához, aki éppen Jeruzsálemben tartózkodott. Pilátus azt gondolta, hogy ilyen módon a felelősséget átháríthatja magáról Heródesre. Az is eszébe jutott, hogy ezzel a lépésével megszüntetheti azt a régi feszültséget, amely Heródes és közte fennállt. Reménysége be is teljesedett. Krisztus kihallgatása kapcsán a két közigazgatási tisztviselő ismét kibékült egymással. JE 633.3

Bármilyen kemény ember volt is Heródes, Krisztus elítéltetését, kárhoztatását nem merte aláírni. Szerette volna kivonni magát a rettenetes felelősség alól. Ezért Jézust visszaküldte a római helytartó, Pilátus ítélőszéke elé. JE 637.4

Pilátus csalódott volt, és nem tetszet neki az, ami történt. Mikor a zsidók visszatértek foglyukkal, türelmetlenül megkérdezte, hogy vajon mit akarnak, hogy Jézussal tegyen. Emlékeztette őket, hogy ő már kivizsgálta Jézus ügyét, kihallgatta Jézust és nem talált benne semmi kivetni valót. Megmondta nekik, hogy ők ugyan panaszt tettek Jézus ellen, de nem voltak képesek bizonyítani egyetlen vádjukat sem. Elküldte Jézust Heródeshez, Galilea negyedes fejedelméhez, aki saját népük egyik tagja, de ez sem talált Benne halálra méltó bűnt. “Megfenyítvén őt azért- mondta- elbocsátom” (Lk 23:16). JE 637.5

Pilátus itt mutatta meg a gyengeségét. Kijelentette, hogy Jézus ártatlan volt, mégis hajlandó volt megkorbácsoltatni, hogy lecsillapítsa vádolóit. Feláldozta az igazság alapelveit azért, hogy kölcsönös engedmények adásával megegyezhessen a csőcselékkel. Ezzel azonban kellemetlen helyzetbe sodorta magát. A sokaság számolt a helytartó határozatlanságával, és még hangosabban ordítozva követelte tőle a fogoly halálra ítélését. Ha Pilátus mindjárt az első pillanatban erős és határozott lett volna, és megtagadta volna annak az embernek az elítélését, akit ártatlannak talált, akkor elszakította volna azt a végzetes láncot, amely lelkiismeretét megkötözte és a bűn iszonyatos fogságában tartotta egész életében. Ha kezdettől lelkiismeretére hallgatott volna, akkor a zsidók nem kísérelték volna meg azt, hogy előírják neki, mit tegyen. Krisztust megölhették volna, de ennek a gyilkosságnak a bűne nem terhelte volna Pilátust. Ő azonban egyik lépést a másik után tette meg lelkiismerete megsértésében. Felmentette magát az alól, hogy igazsággal és méltányossággal ítélkezzék, és most majdnem tehetetlenül a zsidó papok és főemberek kezében találta magát. Ingadozása és határozatlansága végül is a romlását okozták. JE 638.1

Kedd, december 17.

„Elvégeztetett”


Amikor Jézust felszegezték a keresztre, erős emberek felemelték a fát, és erőszakosan belökték az előre elkészített gödörbe. Ez az eljárás kimondhatatlanul nagy szenvedést okozott Isten Fiának. Pilátus azután egy héber, görög és latin nyelvű feliratot írt és szegeztetett a keresztre Jézus feje fölé. A felirat szövege ez volt: “A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Jn 19:19) Ez a felirat felingerelte a zsidókat. Pilátus udvarában ezt kiáltozták: “Feszítsd meg őt! Nem királyunk van, hanem császárunk” (Jn 19:15). Mindenkit árulónak bélyegeztek, aki valaki mást ismerne el királynak. Pilátus azt a véleményt foglalta írásba, amit a zsidók kifejezésre juttattak. Nem volt azon semmi sértő, kivéve, hogy Jézus “a zsidók királya”. Ez a felirat tényleges elismerése volt annak, hogy a zsidók alattvalói kötelességgel tartoztak a római hatalomnak. A felirat ugyanis kinyilvánította, hogy aki valaha a zsidók királya akarna lenni, azt a rómaiak halálra méltónak ítélnék meg. A papok túl messzire mentek el. Mikor Krisztus halálát tervezgették, Kajafás célszerűnek látta, “hogy jobb, hogy egy ember vesszen el a népért” (Jn 18:14). Most nyilvánvalóvá lett a képmutatásuk. Azért, hogy elpusztítsák Krisztust, készek voltak feláldozni nemzeti létüket is. JE 653.3

A papok felismerték, hogy mit tettek, és kérték Pilátust, hogy változtassa meg a felirat szövegét. Azt mondták neki: “Ne írd: A zsidók királya; hanem hogy ő mondotta: A zsidók királya vagyok” (Jn 19:21). Pilátus azonban, mivel haragudott magára korábbi gyengeségéért, és teljesen megvetette a féltékeny és ravasz papokat és főembereket, ridegen azt felelte: “Amit megírtam, megírtam” (Jn 19:22). JE 654.1

Pilátusnál és a zsidóknál nagyobb hatalom irányította a felirat elhelyezését Jézus feje fölé. Isten gondviselésében ennek az volt a szerepe, hogy a Szentírás megfontolására és tanulmányozására késztessen. Az a hely, ahol Krisztust keresztre feszítették, közel volt a városhoz. Minden országból az emberek ezrei érkeztek Jeruzsálembe, és a felirat, amely a názáreti Jézust Messiásnak nyilvánította ki, megragadta figyelmüket. A felirat szövege eleven igazság volt, amelyet egy Isten által vezérelt kéz írt le. JE 654.2

Olvassa el a János 19:25-27-et. Milyen megható jelenet történt Jézus édesanyjával kapcsolatban a keresztnél?

Mikor Jézus tekintete végigsiklott a körülötte lévő sokaságon, egy személy különösképpen megragadta figyelmét. A kereszt lábánál állott anyja, akit János, a szeretett tanítvány támogatott. Az anyja nem tudta elviselni, hogy távol maradjon Fiától. János pedig, aki tudta, hogy a vég közel, ismét visszavitte őt a kereszthez. Krisztus, haldoklásának órájában megemlékezett anyjáról. Belenézett fájdalomtól lesújtott arcába, azután Jánosra tekintett és így szólt anyjához: “Asszony, ímhol a te fiad!” Jánosnak pedig ezt mondta: “Ímhol te anyád!” (Jn 19:26-27). János megértette Krisztus szavait, és elfogadta a megbízatást. Máriát azonnal otthonába vitte, és attól az órától kezdve gyengéden gondoskodott róla. Óh, szánakozó, szerető Üdvözítő, aki minden testi és lelki fájdalma és kínja között gondoskodott anyjáról! Nem volt pénze, amelynek segítségével biztosíthatta volna kényelmét. Tudta azonban, hogy János szívébe zárta őt. Ezért erre a tanítványára bízta anyját értékes örökségként. Krisztus így azt adta anyjának, amire a legnagyobb szüksége volt: Jánosnak gyengéd együttérzését, aki azért szerette Máriát, mert Mária is szerette Jézust. Azzal, hogy János szent megbízatásként fogadta el Máriát, maga is nagy áldásban részesült. Mária állandóan szeretett Mesterére emlékeztette őt. JE 659.3

Olvassa el a János 19:28-30-at. Mi a jelentősége Jézus haldokló szavainak: „Vége van”?

Mikor a hangos kiáltás: “Elvégeztetett!” (Jn 19:30) elhangzott Krisztus ajkáról, a papok éppen a templomban végezték szolgálatukat. Ez volt ugyanis az estéli áldozat órája. A Krisztust jelképező bárányt bevitték, hogy levágják. A pap felvette már a jelentőségteljes és szép ruháját, felemelt késsel állott ott, amiként Ábrahám tette egykor, mikor éppen fiát készült feláldozni. Az emberek megdöbbenve figyelték az eseményt. A föld azonban megmozdult, és remegni kezdett, mert maga az Úr közelítette meg az oltárt. Olyan zajjal, mint amit a szövet elrepesztése okoz, a templom belső kárpitját tetejétől az aljáig egy láthatatlan kéz kettétépte, és az emberek sokaságának a tekintete előtt feltárult az a hely, amelyet egyszer Isten töltött be jelenlétével. Ebben a helyiségben, a Szentek Szentjében Isten dicsősége, a Shekinah lakozott. Az irgalom széke fölött Isten itt nyilvánította ki dicsőségét. Senki más soha nem emelhette fel azt a kárpitot, amely elválasztotta a mögötte levő helyiséget a templom többi részétől, csak a főpap. A főpap is csak évente egyszer lépett be ebbe a helyiségbe, hogy elégtételt adjon a nép bűneiért Istennek. Íme azonban ez a kárpit kettéhasadt. A földi szentély legszentebb helye nem volt többé szent. JE 664.3

Mindenütt rémület és zűrzavar uralkodott. A papok azonnal meg akarták ölni az áldozati állatot, erőtelen kezükből azonban kiesett a kés, és a bárány megmenekült. A jelkép és a valóság találkozott Isten Fia halálában. A nagy áldozat megtörtént. JE 665.1

A Szentek Szentjébe vezető út megnyílt. Isten egy új és élő utat készített minden ember számára. Többé nem kell a bűnös és szomorkodó emberi nemzetségnek a főpap érkezésére várnia. Mostantól fogva maga az Üdvözítő szolgál a mennyekben főpapként és az emberek közbenjárójaként. Úgy volt, mintha egy eleven hang szólt volna az Isten-imádókhoz: Most értek véget, fejeződtek be a bűnért hozott áldozatok és felajánlások. Isten Fia eljött ígérete szerint: “Ímé itt vagyok (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat” (Zsid 10:7). Krisztus “az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (Zsid 9:12). JE 665.2

Szerda, december 18.

Az üres sír


Olvassátok el a János 20:1-7-et. Mi a jelentősége számunkra annak, amit ezek a versek ábrázolnak?

Az asszonyok nem mind ugyanabból az irányból érkeztek a sírbolthoz. Mária Magdaléna volt az első, aki a helyszínre érkezett. Mikor azt látta, hogy a követ elhengerítették, sietve eltávozott, hogy megmondja a tanítványoknak. Közben más asszonyok is odaérkeztek a kertbe. Ezek azt látták, hogy világosság fénylett a sírbolt körül, de Jézus teste nem volt ott. Amint a sírbolt körül álltak, hirtelen észrevették, hogy nincsenek egyedül. Egy fehér ruhába öltözött fiatal férfi ült a sírboltban. Ez volt az az angyal, aki elhengerítette a követ. Emberi alakot öltött magára, hogy meg ne riassza Jézus barátait. A mennyei dicsőség világossága még körülragyogta alakját. Az asszonyok megijedtek. Megfordultak, hogy elfussanak, de az angyal szavai megállították őket: “Ne féljetek! - mondotta nékik — A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová Őt helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába” (Mk 16:6-7). Ismét betekintettek a sírboltba, és újból hallották a csodálatos hírt. Emberi alakban egy másik angyal is ott volt a sírboltban, aki azt mondotta nekik: “Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, mikor még Galileában volt, mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe és megfeszíttetni és harmadnapon feltámadni” (Lk 24:5-7). JE 695.3

Feltámadott, feltámadott! Az asszonyok újra és újra elmondották ezeket a szavakat. Most már nem volt többé szükség a megkenéshez való fűszerekre. Az Üdvözítő él és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra is, hogy Jézus, amikor a haláláról beszélt, akkor azt is megmondotta nekik, hogy majd fel is támad. Micsoda nap ez az egész világ számára! Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól; “félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak” (Mt 28:8). JE 696.1

Olvassuk el a János 20:8-10-et. Mit jelentett az összehajtogatott arckendő?

Mária nem hallotta az örömüzenetet. Azzal a szomorú hírrel kereste fel Pétert és Jánost: “Elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk, hova tették őt” (Jn 20:2). A tanítványok a sírbolthoz siettek és azt látták, amit Mária mondott nekik. Látták, a sírboltban a halotti lepelt és a kendőt, de nem találták ott az Urat. Éppen ez volt a bizonyítéka annak, hogy Krisztus feltámadott. A halotti lepedőket nem hanyagul rakta félre, hanem gondosan összehajtogatva mindegyiket a maga helyére tette. János “lát és hisz vala” (Jn 20:8). Még nem értette meg az Írásnak azt az üzenetét, hogy Krisztusnak fel kell támadnia a halottak közül; de most már visszaemlékezett az Üdvözítő szavaira, amelyekkel megjövendölte feltámadását.JE 696.2

Maga Krisztus volt az, aki a halotti lepedőket gondosan elhelyezte. Mikor a hatalmas angyal lejött a sírbolthoz, akkor egy másik angyal is csatlakozott hozzá, aki társaival őrséget tartott az Úr teste fölött. Mikor a mennyből jött angyal elhengerítette a követ, akkor ez a másik angyal belépett a sírboltba, és kioldozta és levette Jézus testéről azokat a lepedőket, amelyekbe begöngyölték. Az Üdvözítő keze volt azonban az, amely a lepedők mindegyikét összehajtogatta és helyére tette. Jézus szemében, aki a csillagokat éppúgy vezérli, mint a parányi atomokat, semmi sincs, ami nem fontos. Rendet és tökéletességet láthatunk minden munkájában. JE 696.3

Csütörtök, december 19.

Jézus és Mária


Olvassuk el a János 20:11-13-at. Mi történt itt, ami megmutatja, hogy Mária Magdolna miért nem értette még mindig az üres sír jelentését?

Mária ismét visszament a tanítványokkal a sírhoz. Amikor ezek visszatértek Jeruzsálembe, Mária továbbra is ott maradt. Amint benézett az üres sírboltba, fájdalom töltötte be a szívét. Ekkor két angyalt pillantott meg, egyik a fejénél, a másik a lábánál állott annak a helynek, ahol Jézus feküdt: “És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt” (Jn 20:13). JE 697.1

Mária azután elfordult még az angyaloktól is, mert azt gondolta, hogy találnia kell valakit, akitől megkérdezheti, mi történt Jézus testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: “Asszony mit sírsz? Kit keresel?” (Jn 20:15). Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját látta meg és azt gondolta, hogy a kertész volt az, aki megszólította. Mária ezt mondotta neki: “Uram, ha Te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt” (Jn 20:15). Mária úgy gondolkodott, hogy ha egy gazdag embernek ez a sírboltja túl tiszteletre méltó temetkezési hely volt Jézus számára, akkor ő maga gondoskodik majd egy másik helyről. Volt már egy sír, amelyet Krisztus saját hangja tett üressé, elhagyottá; az a sír, amelyben Lázár feküdt. Nem találhatna-e ott egy temetkezési helyet az Ő Ura számára? Mária úgy érezte, hogy gondoskodása Krisztus drága, keresztre feszített testéről nagy vigasztalást nyújtana neki fájdalmában. JE 697.2

Olvassa el a János 20:14-18-at. Mi változtatott meg mindent Mária számára?

Most azonban saját ismerős hangján Jézus szólott hozzá: “Mária” (Jn 20:16). Mária azonnal felismerte, hogy nem valaki idegen volt az, aki megszólította. Azután megfordult és meglátta maga előtt állni az élő Krisztust. Örömében elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy ugrott eléje, mintha át akarta volna ölelni a lábait és azt mondotta: “Rabbóni” (Jn 20:16). Krisztus azonban feltartotta a kezét és ezt mondotta neki: “Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20:17). Mária ezek után elment a tanítványokhoz és elvitte nekik ezt az örvendetes hírt. JE 697.3

December 20., péntek

További Tanulmányozásra

Mialatt az Üdvözítő Isten jelenlétében volt, és elfogadta Isten ajándékait egyháza számára, addig tanítványai csak az üres sírboltra gondoltak, gyászoltak és sírtak. Az a nap, amely az ujjongás napja volt az egész menny számára, a tanítványok számára a bizonytalanság, a zűrzavar, a tanácstalanság és a nyugtalanság napja volt. Hitetlenségük az asszonyok bizonyságtevésével szemben azt teszi nyilvánvalóvá, hogy hitükben mennyire elcsüggedtek. Krisztus feltámadásának a híre annyira különbözött attól, amit vártak, hogy nem tudták elhinni. Túl jó hír volt ez ahhoz, hogy igaz lehessen — gondolták. Olyan sokat hallottak a tantételekről és a szadduceusok tudományos elméleteiről, hogy az a hatás, amit az elméjükre gyakorolt, a feltámadás vonatkozásában homályossá tette látásukat. Alig-alig tudták, hogy mit jelenthet a halottak közül való feltámadás. Nem voltak képesek megragadni és megérteni a nagy eseményt. JE 698.1

Az angyalok azt mondták az asszonyoknak: “Menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek” (Mk 16:7). Ezek az angyalok őrangyalokként Krisztussal voltak egész földi élete folyamán. Tanúi voltak kihallgatásának és keresztre feszítésének. Hallották tanítványaihoz intézett szavait. Ezt mutatta meg az az üzenet, amit a tanítványoknak adtak át, és amelynek meg kellett volna győznie azokat az üzenet igazságáról. Ilyen szavak csak a feltámadott Úr hírnökeitől érkezhettek. JE 698.2

“Mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek” (Mk 16:7) — mondták az angyalok. Krisztus halála óta Pétert a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat nagyon leverte. Szégyenletes kijelentései, amelyekkel megtagadta az Urat, valamint az Üdvözítőnek szeretetet és jóságot sugárzó, de ugyanakkor fájdalmas tekintete, amelyet reá vetett, éjjel és nappal lelki szemei előtt voltak. Jézus valamennyi tanítványa közül ő szenvedett a legkeserűbben. Krisztus most mégis arról biztosítja, hogy Isten elfogadta bűnbánatát és megbocsátotta bűnét. Igen, mert Krisztus most egyedül őt említi meg név szerint tanítványai közül. JE 698.3

“Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt” (Mk 16:7). Tanítványai mind cserbenhagyták Jézust, de a felhívás, hogy találkozzanak vele, mégis mindegyikükhöz szólt. Krisztus nem vetette el őket. Amikor Mária Magdaléna azt mondotta nekik, hogy látta az Urat, akkor ő is megismételte Krisztusnak ezt a meghívását egy galileai találkozóra. Harmadízben pedig azok az asszonyok hozták az üzenetet, akiknek Jézus — miután felment az Atyához — megjelent: “Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván megragadták az ő lábait, és leborulának előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába és ott meglátnak engem” (Mt 28:9-10). Feltámadása után Krisztus első munkája a földön az volt, hogy tanítványait meggyőzze irántuk való gondoskodásának változatlanságáról, töretlen szeretetéről és gyengéd figyelméről. Be akarta nekik bizonyítani, hogy Ő volt élő Üdvözítőjük, aki széttörte a halál bilincseit, és akit a halál többé nem tarthat fogságban. Meg akarta velük ismertetni azt a tényt, hogy szíve szeretete ugyanaz maradt irántuk, ami volt, amikor még velük volt szeretett Mesterükként, s ezért újra és újra megjelenik nekik. Szeretete kötelékeivel még szorosabban kötözte őket körül. Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy találkozzanak velem Galileában.JE 699.1

Mikor a tanítványok meghallották Krisztusnak erre a találkozóra tett határozott kijelentését, eszükbe jutottak azok a szavak, amelyeket előre szólott nekik feltámadásáról. Éppen most azonban nem ujjongtak. Még mindig nem tudtak megszabadulni kétségeiktől, zavarodottságuktól és kételyeiktől. Még akkor is, mikor az asszonyok közölték velük, hogy ők látták az Urat, a tanítványok nem hitték el ezt nekik. Azt gondolták, hogy az asszonyok valami érzéki csalódás áldozatai lettek. JE 699.2

Úgy tűnt, bajok és nyomorúságok egymásra tornyosultak. Egyik baj követte a másikat. A hét hatodik napján látták meghalni Mesterüket. A következő hét első napján megfosztva találták magukat uruk testétől, és még meg is vádolták őket azzal, hogy ők lopták el azért, hogy így csapják be a népet. Kétségbeesetten igyekeztek tisztázni magukat a hamis állításokkal szemben, amelyeknek a hangja egyre erősebb lett. Féltek a papok ellenségeskedésétől és a nép haragjától. Vágyakoztak Jézus jelenléte után, aki minden zavarodottságukban és tanácstalanságukban megsegítette őket. JE 699.3