A feltámadott Úr

Szombat délután, szeptember 21.

Vasárnap, Szeptember 22.

Örüljetek, feltámadt.

„Elmúlt a szombat, és Mária Magdolna kora reggel, amikor még sötét volt, eljött a sírhoz. Más asszonyok is találkoztak vele ott, de Mária volt az első a sírnál. Előkészítették az édes fűszereket, hogy megkenjék Uruk testét. Az asszonyok nagyon megrémültek, és arcukat a földbe temették, mert az angyalok látványát nem tudták elviselni. Az angyalok kénytelenek voltak még határozottabban elrejteni dicsőségüket, mielőtt beszélgetni tudtak volna az asszonyokkal. Az asszonyok reszkettek a félelemtől. Az angyalok így szóltak: „Ne féljetek, mert tudom, hogy Jézust kerestek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt, mert feltámadt, ahogyan mondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol az Úr feküdt”. [Máté 28:5, 6.] 12LtMs, Ms 115, 1897, par. 3

„Amikor Mária látta, hogy a követ elhengerítették a sír ajtajáról, „elszalad, odamegy Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és ezt mondja nekik: Kivitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették. Kiment azért Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Ő pedig lehajolván, és belenézvén, látta a vászonruhákat feküdni; de nem ment be. Akkor jön Simon Péter utána, és bemegy a sírba, és látja a vászonruhákat feküdni, és a szalvétát, amely a fején volt, nem a vászonruhákkal együtt feküdni, hanem egy helyen, egymagában, összetekerve. Akkor bement az a másik tanítvány is, aki először ment a sírhoz, és látta és hitt. Mert ők még nem ismerték az írást, ....” [János 20:2, 3, 5-9.] „Nem hagyod az én lelkemet a pokolban, és nem engeded, hogy a te szented romlást lásson”. [Zsoltárok 16:10.] „De az Isten megváltja lelkemet a sír hatalmából, mert ő fogad be engem.” [Zsoltárok 49:15.]” 12LtMs, Ms 115, 1897, par. 4

„Krisztus a szombat napján a sírban pihent, és amikor a hét első napjának reggelén mind az ég, mind a föld szent lényei ébredeztek, feltámadt a sírból, hogy megújítsa munkáját, tanítványainak tanítását. Ez a tény azonban nem szenteli meg a hét első napját, és nem teszi azt szombattá. Jézus a halála előtt a világ bűneiért való testének megtöréséről és vérének kiontásáról az úrvacsora rendjében állított emléket, mondván: „Mert valahányszor eszitek ezt a kenyeret és isszátok ezt a poharat, az Úr halálát mutatjátok, amíg ő el nem jön”. 1 Korinthus 11:26. A megtérő hívő pedig, aki megteszi a megtéréshez szükséges lépéseket, a keresztségben Krisztus haláláról, temetéséről és feltámadásáról emlékezik meg. Krisztus halálának és eltemetésének hasonlatosságára száll alá a vízbe, és az Ő feltámadásának hasonlatosságára támad fel a vízből... hogy új életet éljen Krisztus Jézusban. 90 FLB 303.2.

„Az angyali seregek csodálkozással teltek el, amikor látták a dicsőség Királyának szenvedését és halálát. De ... nem volt számukra csoda, hogy az élet és dicsőség Ura ... széttörte a halál köteleit, és győztes győztesként lépett ki börtönéből. Ezért, ha valamelyik eseményről meg kell emlékeznünk egy pihenőnapon, akkor az a keresztre feszítés. De láttam, hogy ezen események egyike sem arra irányult, hogy megváltoztassa vagy hatályon kívül helyezze Isten törvényét; ellenkezőleg, a legerősebb bizonyítékát adják annak megváltoztathatatlanságának..... FLB 303.3

„A szombatot még a bűnbeesés előtt, az Édenben rendelték el, és Ádám és Éva, valamint az egész mennyei sereg betartotta. Isten megpihent a hetedik napon, megáldotta és megszentelte azt. Láttam, hogy a szombat soha nem szűnik meg, hanem a megváltott szentek és az egész angyali sereg megtartja azt a nagy Teremtő tiszteletére az örökkévalóságig.91 FLB 303.4”

Kedd, Szeptember 24.

Asszonyok a sírnál

Feltámadott, feltámadott! Az asszonyok újra és újra elmondották ezeket a szavakat. Most már nem volt többé szükség a megkenéshez való fűszerekre. Az Üdvözítő él és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra is, hogy Jézus, amikor a haláláról beszélt, akkor azt is megmondotta nekik, hogy majd fel is támad. Micsoda nap ez az egész világ számára! Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól; “félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak” (Mt 28:8). JE 696.1

Mária nem hallotta az örömüzenetet. Azzal a szomorú hírrel kereste fel Pétert és Jánost: “Elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk, hova tették őt” (Jn 20:2). A tanítványok a sírbolthoz siettek és azt látták, amit Mária mondott nekik. Látták, a sírboltban a halotti lepelt és a kendőt, de nem találták ott az Urat. Éppen ez volt a bizonyítéka annak, hogy Krisztus feltámadott. A halotti lepedőket nem hanyagul rakta félre, hanem gondosan összehajtogatva mindegyiket a maga helyére tette. János “lát és hisz vala” (Jn 20:8). Még nem értette meg az Írásnak azt az üzenetét, hogy Krisztusnak fel kell támadnia a halottak közül; de most már visszaemlékezett az Üdvözítő szavaira, amelyekkel megjövendölte feltámadását.JE 696.2

Maga Krisztus volt az, aki a halotti lepedőket gondosan elhelyezte. Mikor a hatalmas angyal lejött a sírbolthoz, akkor egy másik angyal is csatlakozott hozzá, aki társaival őrséget tartott az Úr teste fölött. Mikor a mennyből jött angyal elhengerítette a követ, akkor ez a másik angyal belépett a sírboltba, és kioldozta és levette Jézus testéről azokat a lepedőket, amelyekbe begöngyölték. Az Üdvözítő keze volt azonban az, amely a lepedők mindegyikét összehajtogatta és helyére tette. Jézus szemében, aki a csillagokat éppúgy vezérli, mint a parányi atomokat, semmi sincs, ami nem fontos. Rendet és tökéletességet láthatunk minden munkájában. JE 696.3

Szerda, Szeptember 25.

Jézus megjelenik Máriának és másoknak

„Mária ismét visszament a tanítványokkal a sírhoz. Amikor ezek visszatértek Jeruzsálembe, Mária továbbra is ott maradt. Amint benézett az üres sírboltba, fájdalom töltötte be a szívét. Ekkor két angyalt pillantott meg, egyik a fejénél, a másik a lábánál állott annak a helynek, ahol Jézus feküdt: “És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt” (Jn 20:13). JE 697.1

Mária azután elfordult még az angyaloktól is, mert azt gondolta, hogy találnia kell valakit, akitől megkérdezheti, mi történt Jézus testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: “Asszony mit sírsz? Kit keresel?” (Jn 20:15). Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját látta meg és azt gondolta, hogy a kertész volt az, aki megszólította. Mária ezt mondotta neki: “Uram, ha Te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt” (Jn 20:15). Mária úgy gondolkodott, hogy ha egy gazdag embernek ez a sírboltja túl tiszteletre méltó temetkezési hely volt Jézus számára, akkor ő maga gondoskodik majd egy másik helyről. Volt már egy sír, amelyet Krisztus saját hangja tett üressé, elhagyottá; az a sír, amelyben Lázár feküdt. Nem találhatna-e ott egy temetkezési helyet az Ő Ura számára? Mária úgy érezte, hogy gondoskodása Krisztus drága, keresztre feszített testéről nagy vigasztalást nyújtana neki fájdalmában. JE 697.2

Most azonban saját ismerős hangján Jézus szólott hozzá: “Mária” (Jn 20:16). Mária azonnal felismerte, hogy nem valaki idegen volt az, aki megszólította. Azután megfordult és meglátta maga előtt állni az élő Krisztust. Örömében elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy ugrott eléje, mintha át akarta volna ölelni a lábait és azt mondotta: “Rabbóni” (Jn 20:16). Krisztus azonban feltartotta a kezét és ezt mondotta neki: “Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20:17). Mária ezek után elment a tanítványokhoz és elvitte nekik ezt az örvendetes hírt. JE 697.3

„Mikor a tanítványok meghallották Krisztusnak erre a találkozóra tett határozott kijelentését, eszükbe jutottak azok a szavak, amelyeket előre szólott nekik feltámadásáról. Éppen most azonban nem ujjongtak. Még mindig nem tudtak megszabadulni kétségeiktől, zavarodottságuktól és kételyeiktől. Még akkor is, mikor az asszonyok közölték velük, hogy ők látták az Urat, a tanítványok nem hitték el ezt nekik. Azt gondolták, hogy az asszonyok valami érzéki csalódás áldozatai lettek. JE 699.2

Úgy tűnt, bajok és nyomorúságok egymásra tornyosultak. Egyik baj követte a másikat. A hét hatodik napján látták meghalni Mesterüket. A következő hét első napján megfosztva találták magukat uruk testétől, és még meg is vádolták őket azzal, hogy ők lopták el azért, hogy így csapják be a népet. Kétségbeesetten igyekeztek tisztázni magukat a hamis állításokkal szemben, amelyeknek a hangja egyre erősebb lett. Féltek a papok ellenségeskedésétől és a nép haragjától. Vágyakoztak Jézus jelenléte után, aki minden zavarodottságukban és tanácstalanságukban megsegítette őket. JE 699.3

Gyakran ismételgették ezeket a szavakat: “Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt” (Lk 24:21). Magányosan és szívükben betegen emlékeztek vissza Krisztus szavaira: “Mert ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Lk 23:31). A felházban találkoztak össze. Az ajtókat bezárták és bereteszelték, mert tudatában voltak annak, hogy szeretett Mesterük sorsa, végzete bármikor az övék is lehet. Mily nagy lehetett volna az örömük ugyanebben az időben, hiszen az Üdvözítő már feltámadott! A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen szorosan ott volt mögötte. Szemeit annyira elborították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bánattal és fájdalommal, hogy nem hitték el még az angyalok üzenetét sem, de még magának Krisztusnak a szavait sem. Mily sok keresztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek! Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: “Elvitték az én Uramat és nem tudom, hová tették Őt” (Jn 20:13). Milyen sok embernek lehetne elmondani azokat a szavakat, amelyeket az Üdvözítő mondott el: “Mit sírsz? Kit keresel?” (Jn 20:15). Az Úr pedig szorosan mellettük vagy előttük áll. Könnyeiktől megvakított szemeik azonban nem tudják meglátni, nem tudják felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de ők nem értik azt, amit mond nekik. JE 700.1

Szeptember 27., Péntek

További Tanulmányozásra

A hét első napjának az éjszakája lassan elmúlott. Eljött a legsötétebb óra, éppen napkelte előtt. Krisztus még mindig rab volt keskeny sírboltjában. A nagy kő a helyén volt. A római pecsét feltöretlen volt. A római katonák őrszolgálatukat tartották. Voltak azonban láthatatlan őrök is. A gonosz angyalok seregei összegyülekeztek a sírhely körül. Ha lehetséges lett volna, akkor a sötétség fejedelme, pártütő hadseregével együtt, a sírboltot örökre lepecsételve tartotta volna, és fogva tartotta volna Isten Fiát. A sírt azonban a mennyei seregek is körülvették. Ezek a kiváló erővel rendelkező angyalok is őrizték a sírboltot, és arra vártak, hogy üdvözölhessék az Élet Fejedelmét. JE 688.1

“És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből” (Mt 28:2). Isten teljes vértezetébe öltözötten, az angyal elhagyta a mennyei udvarokat. Isten dicsőségének ragyogó fénysugarai jártak előtte és világították meg ösvényét. “A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének és olyanokká lőnek, mint a holtak” (Mt 28:3-4). JE 688.2

Papok és főemberek, hol van őrségetek hatalma? Azok a bátor katonák, akik eddig sohasem rettentek meg emberi erőtől és hatalomtól, most fogolyként viselkedtek, mint akiktől elvették a kardjukat és dárdájukat. Az az arc, amelyre tekintettek, nem egy halandó harcos orcája; ez Isten serege leghatalmasabb harcosának az arca volt. Ő volt az a mennyei hírnök, aki azt a helyet töltötte be a mennyben, amelyből Sátán kibukott. Ez a mennyei hírnök volt az, aki Bethlehem halmain kihirdette Krisztus születését. A föld megremegett közeledtére, a sötétség seregei elmenekültek, és amikor elhengerítette a követ a sírbolt bejárata elől, úgy tűnt, hogy a menny jön le a földre. A katonák csak azt látták, hogy úgy mozdította el a nagy követ, mintha az csak egy kis kődarab lett volna. Azután hallották, mikor szólt: “Isten Fia, jöjj elő; Atyád hív Téged.” Látták, hogy Jézus kijött a sírboltból, és hallották, hogy ezt jelentette ki a megnyitott sír fölött: “Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11:25). Amint Jézus előjött a sírboltból fenséggel és dicsőséggel, a mennyei sereg imádattal hajolt meg a Megváltó előtt és magasztaló énekekkel köszöntötték Őt. JE 688.3

Földrengés jelezte azt az órát, amikor, Krisztus letette az életét, és egy másik földrengés hirdette azt a pillanatot, mikor diadalmasan újra felvette azt. Krisztus, aki győzelmet aratott a halál és a sír fölött, győztesen jött elő a sírboltból, földrengés, felvillanó villámlások és mennydörgések közepette. Isten előre megmondotta, hogy amikor Krisztus újra eljön a földre, akkor “megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is” (Zsid 12:26). “Inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba” (Ésa 24:20). “Az ég mint írás egybehajtatik” (Ésa 34:4). “Az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek” (2Pt 3:10). “De az Úr az ő népének oltalma és az Izrael fiainak erőssége!” (Jóel 3:16) JE 689.1

Jézus halálakor a katonák azt látták, hogy a föld délben sötétségbe burkolódzott. Feltámadásakor pedig azt látták, hogy az angyalok ragyogása megvilágította az éjszakát, és azt hallották, hogy a menny lakói nagy örömmel és diadallal azt énekelték: Te legyőzted a Sátánt és a sötétség hatalmasságait; Te győzelemmel nyelted el a halált! JE 689.2

Krisztus megdicsőülten jött elő a sírboltból, és a római őrség látta Őt. Szemeiket és figyelmüket Jézus arcára összpontosították, Akit az imént még kigúnyoltak és kinevettek. Ebben a megdicsőített lényben azt a foglyot látták meg, Akit a törvényházban láttak, Azt, Akinek a fejére tövisből fontak koronát. Ő volt Az, Aki ellenállás nélkül állott Pilátus és Heródes előtt, akinek a testét kegyetlen korbácsolással marcangolták szét. Ő volt az, akit felszegeztek a keresztre, Akire a papok és a főemberek teljes önelégültséggel bólogattak fejükkel és ezt mondták: “Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani” (Mt 27:42). Ő volt az, akit József új sírboltjába fektettek be. A mennyei rendelet azonban szabadon bocsátotta a sírbolt foglyát. Ha hegyek halmozódtak volna hegyekre, akkor sem tudták volna megakadályozni azt, hogy Krisztus kijöjjön a sírboltból. JE 689.3

Az angyalok és a megdicsőült Üdvözítő látványára a római őrség tagjai összeestek és olyanok lettek, mint a holtak. Mikor a mennyei kíséret eltűrt szemeik elől, akkor álltak lábukra és olyan gyorsan, amilyen gyorsan remegő végtagjaik csak vinni tudták őket, a kert kapujához siettek. A részeghez hasonlóan, ingadozva siettek a város felé vezető úton, és elmondták mindazoknak, akikkel csak találkoztak a csodálatos eseményt. Útban voltak Pilátushoz, de a hírt már a zsidó hatóságokhoz is elvitték, a főpapok és a főemberek elküldtek érettük, mert először ők kívántak velük találkozni. Különleges látványt nyújtottak ezek a katonák. A félelemtől remegve, falfehér arccal tettek tanúbizonyságot Krisztus feltámadásáról. Ezek a katonák mindent úgy mondtak el, amint látták. Nem volt idejük arra, hogy a puszta igazság helyet valami mást gondoljanak ki, mást mondjanak. Fájdalmas arckifejezéssel ezt mondták: Isten fia volt az, akit keresztre feszítettek. Hallottuk, mikor egy angyal mennyei fenségként, a dicsőség királyaként nevezte Őt. JE 689.4

A papok arca olyan lett, mint a halottaké. Kajafás megpróbált szólni. Az ajkai mozogtak, de nem bocsátottak ki semmi hangot. A katonák éppen készültek elhagyni a tanácstermet, mikor egy hang megállította őket. Kajafás végre megszólalt: “Várjatok, várjatok” — mondotta. “Ne mondjátok el senkinek azt, amit láttatok.” JE 690.1

Azután egy hazug jelentést adtak a katonák szájába. “Mondjátok, — kérték őket a papok — hogy az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk” (Mt 28:13). Itt a papok abba a verembe estek bele, amelyet másnak ástak. Miként mondhatták a katonák azt, hogy a tanítványok lopták el Jézus holttestét, mikor elaludtak? Ha aludtak, akkor hogyan tudhatták? Ha pedig a katonák vétkeseknek bizonyultak Krisztus holttestének az ellopásában, akkor vajon nem a papok lettek volna-e az elsők, hogy elítéljék őket? Vagy, ha az őrszemek elaludtak a sírnál, akkor elsőként nem a papok vádolták volna-e be őket Pilátusnál? JE 690.2

A katonák megrémültek arra a gondolatra, hogy az őrhelyen való elalvás vádját vonják magukra. Olyan fegyelemsértés volt ez, amelyért halálbüntetés járt. Tegyenek-e hamis tanúvallomást, csapják be az embereket, és sodorják-e saját életüket veszélybe? Nem harcolták-é meg fárasztó őrködésüket álmatlan virrasztással? Miként állhatnának meg az elkövetkező kihallgatáson éppen még a felkínált pénz ismeretében is, ha hamis tanúvallomást tesznek? JE 690.3

Azért, hogy elhallgattassák a katonák bizonyságtételét arról, amitől féltek, a papok megígérték, hogy szavatolják az őrség biztonságát, mivel szerintük Pilátus sem kívánja, hogy olyan beszámoló terjedjen el az eseményről, mint amilyent ők adtak. Végül is a római katonák pénzért eladták megvesztegethetetlenségüket a zsidóknak. Az igazság legmegdöbbentőbb hírével megterhelve mentek be a papok elé; és pénzzel megterhelve mentek el tőlük. Nyelvükön ott volt már egy hazug jelentés, beszámoló, amit a papok szerkesztettek és eszeltek ki számukra. JE 690.4

Közben a Krisztus feltámadásáról szóló hír eljutott Pilátushoz. Ámbár Pilátus volt a felelős Krisztus halálra adásáért, viszonylag nem nagyon érzett nyugtalanságot azért, amit tett. Ha kelletlenül és a szánalom érzésével a szívében ítélte is el az Üdvözítőt, mind ez ideig nem érzett igazi lelkiismeret-furdalást. Most megrettenve bezárkózott a házába és úgy döntött, hogy nem akar senkit sem látni. A papok azonban mégis megjelentek színe előtt, és elmondták neki azt a történetet, amelyet kieszeltek, és arra ösztönözték, hogy ne vegyen tudomást az őrszemek kötelességmulasztásáról. Mielőtt hozzájárult volna ehhez, bizalmasan maga is kikérdezte az őrséget. Ezek, saját biztonságukat féltve, nem mertek eltitkolni semmit sem, és Pilátus kiszedett belőlük egy hiteles beszámolót mindarról, ami a sírboltnál történt. Nem vitte bíróság elé az ügyet, de ettől az időtől kezdve nem érzett békességet a szívében. JE 691.1