Szombat délután, július 5.
Emlékszöveg:
„Az Úr pedig monda: • Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. 8Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére. 2 Mózes 3:7, 8
Ne feledjük, hogy nem mi vagyunk az elsők és az egyetlenek, akiknek meg kellett változtatniuk gondolkodásmódjukat; nem mi vagyunk az elsők és az egyetlenek, akik rájöttek, hogy Isten tervei ellentétesek a mi terveinkkel. Mózes is rájött, hogy az ő terve, hogy kiszabadítsa Izráel fiait az egyiptomi rabságból, nem Isten terve volt. Hasonlóképpen, Isten terve az ígéret földjére vezető útvonalról sem az ő tervük volt. Az apostolok szilárdan hittek abban, hogy Krisztus első eljövetelekor felállítja királyságát, de nekik is meg kellett változtatniuk hitüket. Ráadásul, mivel a héber népnek, akiket Isten rabszolgákból tett királyokká, megígérte, hogy királyságuk örökké fennmarad, valóban megdöbbentek, amikor az összeomlott. És a történelem hajnalától kezdve más meglepetések is sorakoztak.
A hetednapi adventista felekezet úttörői azt várták, hogy az Úr eljön, amint 144 000 megtért csatlakozik az egyházhoz, és azt remélték, hogy megérik az Ő eljövetelét. Az egyház tagjainak száma azonban már többszöröse a 144 000-nek, az úttörők meghaltak, az Úr pedig még nem jött el. Tehát a kérdés nem az, hogy akarunk-e meggondolni magunkat, hanem hogy kell-e.
Vasárnap, július 6.
Az égő csipkebokor
Olvassuk el a 2 Mózes 3:1–6-ot. Milyen jelentőséget találhatunk abban, hogy az Úr úgy mutatkozott be Mózesnek, mint „Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene”?
Amint múltak az évek. és Mózes terelgette nyáját a magányos helyeken, közben népe elnyomott helyzetén gondolkodott. Elvonult előtte atyáinak története és Istennek ígéretei, amelyeket választott népének adott örökségül. Izraelért mondott imái felszálltak az egek Urához. A menny angyalai vették körül fényükkel. Itt, a Szentlélek ihletése alatt írta meg első könyvét: a teremtés történetét. A puszta magányosságában eltöltött hosszú évek gazdagok voltak áldásban. Nemcsak Mózes és népe, hanem az egész világ számára áldásul szolgáltak a korszakok folyamán. PP 209.1
“És lőn ama hosszú idő alatt, meghala az Egyiptom királya, Izrael fiai pedig fohászkodnak vala a szolgaság miatt, és kiáltnak vala és feljuta a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez. És meghallá Isten az ő fohászkodásukat és megemlékezék Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. És megtekinté Isten az Izrael fiait és gondja vala rájok Istennek” (2Móz 2:23-25). Elérkezett Izrael megszabadításának ideje. Isten véghez viszi szándékát, hogy megszégyenüljön az emberi gőg és büszkeség. Egy alázatos pásztorembernek kellett szabadítóként előállnia, akinek csak egy bot volt a kezében. PP 209.2
Isten azonban ezt a pásztorbotot hatalma jelképévé akarta tenni. Egy nap, amikor Mózes a nyáját a Hóreb, “az Isten hegye” közelében terelgette, egy csipkebokrot pillantott meg, amelynek az ágai, levél- zete és a törzse lángokban állt, de mégsem égett el. Amikor közelebb ment az égő csipkebokorhoz, hogy megnézze ezt a csodálatos látványt, egy hang a nevén szólította. Mózes remegő ajakkal ezt felelte: “ímhol vagyok.” A hang arra figyelmeztette, hogy ne közeledjék a bokorhoz tiszteletlenül: “[...] oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld. [...] Én vagyok a te atyádnak 252 Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene” (2Móz 3:5-6). ő volt az, aki a szövetség angyalaként kijelentette magát az atyáknak a múltban. “[...] Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni” (2Móz 3:6). PP 209.3
Alázatosság és tisztelet kell jellemezze azok viselkedését, akik Isten jelenlétében állnak. Jézus nevében bizalommal járulhatunk Isten elé, de nem közelíthetjük meg Őt elbizakodottan, mintha egy szinten lenne velünk. Vannak, akik úgy szólítják meg a nagy, a mindenható és szent Istent — aki a megközelíthetetlen mennyei világosságban lakozik — mintha velük egyenlő, vagy alsóbbrendű lény volna. Vannak, akik úgy viselkednek Isten házában, ahogy nem merészelnének viselkedni egy földi uralkodó termében. Ezek az emberek gondolják meg, hogy az előtt az Isten előtt állnak, akit a szeráfok magasztalnak, aki előtt még az angyalok is eltakarják orcájukat. Istent nagy tiszteletben kell részesítenünk és mindazok, akik jelenlétének tudatában vannak, alázattal hajolnak meg előtte. Jákóbbal együtt így kiáltanak fel: “[...] Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja” (lMóz 28:17). PP 210.1
Hétfő, július 7
Az Úr angyala
Olvassuk el az Exodus 3:7–12 verseket. Hogyan magyarázta Isten Mózesnek, miért akart beavatkozni az Egyiptomban rabszolgaként élő izraeliták érdekében?
„Ő volt az, aki a szövetség angyalaként megjelent az ősöknek a régmúlt időkben. Mózes elrejtette arcát, mert félt Istenre nézni.” PP 251.2
“És lőn ama hosszú idő alatt, meghala az Egyiptom királya, Izrael fiai pedig fohászkodnak vala a szolgaság miatt, és kiáltnak vala és feljuta a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez. És meghallá Isten az ő fohászkodásukat és megemlékezék Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. És megtekinté Isten az Izrael fiait és gondja vala rájok Istennek” (2Móz 2:23-25). Elérkezett Izrael megszabadításának ideje. Isten véghez viszi szándékát, hogy megszégyenüljön az emberi gőg és büszkeség. Egy alázatos pásztorembernek kellett szabadítóként előállnia, akinek csak egy bot volt a kezében. PP 209.2
„Mialatt Mózes tiszteletteljes félelemmel várakozott Isten előtt, a hang így folytatta: “[...] Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállók, hogy megszabadítsam őt az Egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, [...] most azért eredj, elküldelek téged a Fáraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból” (2Móz 3:7-8.10). PP 210.2
Mózes ámulattal és rémülten hallgatta a parancsot; mentegetőzve mondta: “[...] Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Fáraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Egyiptomból?” Isten pedig ezt felelte: “Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek” (2Móz 3:11-12). PP 210.3
Kedd, július 8
Az Úr neve
Olvassuk el az Exodus 3:13-22-t. Miért akarta Mózes tudni Isten nevét, és mi a neve jelentése?
Mózes még ezek után is csak azokra a nehézségekre gondolt, amelyekkel szembe kell néznie: népe vakságára, tudatlanságára és hitetlenségére, hiszen sokaknak közülük fogalmuk sem volt Istenről. Mindazáltal így válaszolt: “ímé én elmegyek az Izrael fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik?” Erre Isten így felelt: “VAGYOK AKI VAGYOK [...] Így szólj az Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok” (2Móz 3:13-14). PP 210.4
“VAGYOK AKI VAGYOK [...] Így szólj az Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok” (2Móz 3:13-14). PP 210.4
Ha Istennek a saját neve Jehova, akkor merünk-e mi, az Ő teremtményei, olyan tiszteletlen bizalmassággal szólítani Őt a saját nevével, ahelyett, hogy valamelyik címével szólítanánk, mint Isten, Úr, Atya, Teremtő, Megváltó stb., amikor eszünkbe sem jutna, hogy a kevésbé tiszteletlen bizalmassággal szólítsuk földi szüleinket a nevükön – John, George, Bill, Dorothy, Ruth, Mary stb. – ahelyett, hogy szülői címükkel, apámmal és anyámmal szólítanánk őket? Az ilyen tiszteletlenség a pogányok részéről talán megbocsátható, mert tudatlanok, de a felvilágosult keresztények részéről, akiknek jobban kellene tudniuk, megbocsáthatatlan. A Jehova szót csak akkor használhatjuk tisztelettel, ha egy pogány megkérdez minket: Ki a te Istened? Akkor ünnepélyes illendőséggel válaszolhatunk: Jehova, az egyetlen igaz és élő Isten. Soha azonban, amikor Istenhez szólunk, nem használhatjuk tiszteletteljesen az Ő saját nevét.
Ahogyan az istenfélő zsidók az ókorban „az Isten nevét túl szentnek tartották ahhoz, hogy kimondják”, úgy kell tenniük a felvilágosult keresztényeknek is ma.
Azonban a legősibb és legszentebb héber név Istenre nem csak hogy soha nem volt általánosan kiejtve, de még le is írták, rövidített formában, hogy ne lehessen kiejteni; annyira, hogy az eredeti kiejtése nem ismert. Csak annyit tudunk biztosan, hogy a mássalhangzó formája Yhwh, Yvh vagy Yhv.
A név rövidített formája megnehezítette a fordítók számára, hogy kiejthető szót írjanak le. Ezért úgy döntöttek, hogy kiegészítik a hiányzó magánhangzókat. Az első szótag, amelyben általános egyetértés született, a Jah volt. Más fordítók más származékokat adtak hozzá. A Yahweh, Yahowah vagy Yahovah bizonyos nyelvekhez igazodva alakult ki. Az angolosított forma Jehovah lett. Ezért az elnevezhetetlen Nevet alkotó bármely rögtönzött betű valójában nem feltétlenül a héber szó! (Lásd Funk és Wagnall Standard Dictionary, „Jehovah” meghatározás.)
Szerda, július 9.
Négy kifogás
Olvasd el a 2 Mózes 4:1-17-et. Milyen jeleket adott Isten Mózesnek, hogy megerősítse pozícióját Isten hírnökeként?
Mózes azonban még mindig legyőzhetetlennek látszó nehézségeket látott maga előtt. Mivel tudta volna bizonyítani népének, hogy valóban az Isten küldte őt? “De ők nem hisznek nékem s nem hallgatnak szavamra” — mondta az Úrnak — “sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr” (2Móz 4:1). Isten ekkor érzékelhető jelt adott. Azt parancsolta Mózesnek, hogy a botját vesse a földre. Amikor Mózes ezt megtette, a bot kígyóvá változott “[...] és Mózes elfutamodék előle.” Ezután azt parancsolta neki, hogy ragadja meg a kígyót, és amikor ezt megtette, akkor az bottá változott. Isten azután azt parancsolta, dugja kezét a keblébe. Mózes engedelmeskedett, és amikor “[...] kihúzá: ímé az ő keze poklos vala, olyan mint a hó” (2Móz 4:3-4.6). Isten parancsára ismét bedugta kezét keblébe, kihúzva azt onnan olyan volt mint a másik. Ezekkel a jelekkel az Úr arról biztosította Mózest, hogy úgy saját népének, mint a fáraónak be kell látnia, hogy Egyiptom királyánál hatalmasabb valaki nyilatkozott meg közöttük. PP 211.4
Olvasd el a 2 Mózes 4:10–18 verseket. Hogyan válaszol az Úr Mózesnek, és milyen tanulságot vonhatunk le ebből magunk számára, bármilyen helyzetben is hív minket Isten?
Isten szolgáját azonban még mindig lenyűgözte az a gondolat, hogy valami különös és csodálatos munkának az elvégzése vár rá. Zavarában és félelmében mentségként most ékesszólásának hiányát hozta fel: “Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló sem tegnaptól, sem tegnapelőttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok” (2Móz 4:10). Mózes oly régen jött el Egyiptomból, hogy nyelvüket már nem ismerte és nem használta olyan jól, mint amikor közöttük volt. PP 212.1
Az Úr azonban így szólt hozzá: “Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr?” A következő biztosítékot adta ehhez: “Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, amit beszélned kell” (2Móz 4:11-12). Mózes azonban még mindig azért könyörgött, hogy Isten válasszon és küldjön helyette alkalmasabb személyt. Ezek a mentségek Mózes alázatosságából és félénkségéből fakadtak; de miután az Úr megígérte, hogy eltávolít útjából minden nehézséget és megadja a sikert, minden további vonakodás bizalmatlanságról tanúskodott. Mózesnek ez a vonakodása azt mutatta, hogy: Isten nem tudja őt a megbízott nagy feladatra képesíteni, vagy Isten tévedett emberének megválasztásában. PP 212.2
Isten most Mózest Áronhoz, idősebb testvéréhez irányította, aki tökéletesen beszélte a nyelvet. Az Úr tudtára adta Mózesnek, hogy Áron elébe jön és így találkoznak. Az Úr a következőkben ellentmondást nem tűrően rendelkezett: “Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én lészek a te száddal és az ő szájával és megtanítlak titeket arra, amit cselekedjetek. És ő beszél majd helyetted a néphez és ő lesz néked száj gyanánt, te pedig leszesz néki Isten gyanánt. Ezt a vesszőt pedig vedd kezedbe, hogy véghez vidd vele ama jeleket” (2Móz 4:15-17). Mózes nem vonakodhatott tovább, mert minden kifogást és mentséget eloszlatott Isten. PP 212.3
Az isteni parancs pillanatában Mózesnek nem volt önbizalma, úgy érezte, hogy lassú beszédű és félénk. Erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten szócsövének lennie Izraelhez. Miután azonban elfogadta a megbízást, egész szívvel belevetette magát a munkába, teljesen az Úrban bízott. Küldetésének nagysága megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten megáldotta készséges engedelmességét és ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette, és alkalmassá lett a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott. Tanulság számunkra, hogy Isten mit tehet azok jellemének megerősítése érdekében, akik teljesen bíznak benne és maradéktalanul alávetik magukat parancsainak. PP 213.1
Csütörtök, július 10.
A körülmetélés
Olvasd el a 2 Mózes 4:18–31-et. Hogyan értelmezhetjük ezt a furcsa történetet, és milyen tanulságot vonhatunk le belőle?
A negyven éves pásztorkodás alatt elfelejtette az egyiptomi nyelvet és az egyiptomi tudást. Helyette azonban megtanulta, hogyan kell jól gondozni a juhokat. Ezért elvetette azt a gondolatot, hogy valaha is kiszabadítsa Isten népét az egyiptomi rabságból. Ekkor látta Isten, hogy erős és alkalmas, és parancsolta neki, hogy térjen vissza Egyiptomba, és hozza ki onnan nyögő népét. Emlékeztek, hogy Mózes tiltakozott az ötlet ellen, és azzal érvelt, hogy első kísérlete kudarcba fulladt, amikor még fiatal és jól tájékozott volt, és hogy életének e késői szakaszában nem fog újra megpróbálni, mert már a nyelvet sem tudja. Hosszas beszélgetés után Isten eloszlatta ellenvetéseit azzal, hogy megígérte, hogy testvérét, Áront adja neki szószólónak, és Mózes végül beleegyezett, hogy visszatér Egyiptomba.
Midiánból eltávozva Mózes az Úr nemtetszésének megdöbbentő és rettenetes figyelmeztetését kapta. Fenyegető módon egy angyal jelent meg, mintha el akarná őt pusztítani. Az angyal semmi ma-gyarázatát nem adta megjelenésének, azonban Mózesnek azonnal eszébe jutott, hogy Isten egyik követelményét semmibe vette. Felesége rábeszélésére nem hajtotta végre kisebbik fián a körülmetélés szertartását. Nem tett eleget annak a feltételnek, amely feljogosította a gyermeket Isten Izraellel kötött szövetségének áldásaira. A kiválasztott vezető részéről tanúsított mulasztás csökkenthette volna a nép szemében az isteni előírások erejét. Czippóra attól való félelmében, hogy az angyal megöli férjét, maga hajtotta végre a körülmetélést. Az angyal ezután megengedte Mózesnek, hogy folytassa útját. Mózesnek a fáraóhoz való küldése életveszéllyel járt és életét csak a szent angyalok által őrizhette meg. Amíg Mózes tudatosan elhanyagolta kötelességét, addig nem lehetett biztonságban, ebben az esetben Isten angyalai sem védhették meg őt. PP 213.5
A nyomorúság idején, közvetlenül Krisztus eljövetele előtt az igazakat mennyei angyalok védik meg, de nem lesz védelem azok számára, akik áthágják Isten törvényét. Az angyalok nem tudják megvédeni azokat, akik semmibe vettek csak egyet is Isten parancsolatai közül. PP 214.1
Péntek, július 11.
További Tanulmányozásra
Az isteni parancs pillanatában Mózesnek nem volt önbizalma, úgy érezte, hogy lassú beszédű és félénk. Erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten szócsövének lennie Izraelhez. Miután azonban elfogadta a megbízást, egész szívvel belevetette magát a munkába, teljesen az Úrban bízott. Küldetésének nagysága megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten megáldotta készséges engedelmességét és ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette, és alkalmassá lett a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott. Tanulság számunkra, hogy Isten mit tehet azok jellemének megerősítése érdekében, akik teljesen bíznak benne és maradéktalanul alávetik magukat parancsainak. PP 213.1
Ha elfogadjuk az Isten által ránk helyezett felelősséget és teljes szívünkkel eleget teszünk, akkor elnyeljük az ahhoz szükséges erőt. Bármilyen szerény legyen is a tisztség, de ha Isten erejében bízva hűen törekszünk munkája végzésére, elérjük az igazi nagyságot. Ha Mózes csak a maga erejére és bölcsességére támaszkodott volna, és mohón fogadta volna a nagy megbízatást, ezzel bebizonyította volna alkalmatlanságát. Az a tény, hogy az ember saját gyengeségét érzi, bizonyítja, hogy tudatában van a rábízott munka nagyságának, s ezért Istenhez fordul tanácsért és erőért. PP 213.2