Szombat délután, november 9
Emlékszöveg:
„Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” János 20:29
A százados, aki azt kívánta, hogy Jézus gyógyítsa meg szolgáját, méltatlannak tartotta magát, hogy Jézus a hajlékába lépjen. Olyan erős volt a Krisztus hatalmába vetett hite, hogy kérlelte őt, hogy csak szóljon, és meglesz, amit kér. „Mikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, s így szólt kísértéhez: Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izráelben! Ezért mondom nektek: Sokan jönnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. A századoshoz pedig így szólt: Menj, legyen úgy, amint hitted. A szolga még abban az órában meggyógyult.” {4T 233.1}
Jézus itt a kételkedés ellenében a hitet magasztalta. Rámutatott, hogy Izráel gyermekei elbuknak hitetlenségük miatt, hiszen arra veszi rá őket, hogy elvessék a nagy világosságot, s ami következménye elítélés és legyőzés lesz. Tamás kijelentette, hogy addig nem hisz, míg bele nem mélyeszti ujját a szögek helyére, s kezét az oldalába. Krisztus megadta neki a kívánt bizonyítékot, majd megrótta kételkedéséért: „Azért hiszel, mert látsz engem? Boldog, aki nem lát, és mégis hisz.”{4T 233.2}
A sötétség s tévelygés korában magukat Krisztus követőinek vallották azt képzelik, hogy jogukban áll elfogadni vagy elvetni az Úr szolgáit, ahogy éppen tetszik, s hogy ha ezt teszik, nem vonják őket felelősségre. Hitetlenség és sötétség vitte őket erre. Kételkedésük eltompította érzékenységüket. Erőszakot követnek el lelkiismeretükön, hűtlenné válnak meggyőződéseikhez, s az erkölcsi erő vonalán egyre gyöngítik magukat. Másokat is hasonló megvilágításban vesznek szemügyre, mint magukat. {4T 233.3}
Vasárnap, november 10
Utalás Ábrahámra
Miért volt Ábrahám tanúságtétele olyan fontos, hogy bekerült János evangéliumába? (1Móz 12:3, 1Móz 18:16-18, 1Móz 26:4, Mt 1:1, ApCsel 3:25).
„ Jézus a továbbiakban élesen szembeállította a zsidók és Ábrahám álláspontját: “Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült” (Jn 8:56). JE 396.3
Ábrahám hőn vágyakozott látni a megígért Üdvözítőt. A leghőbb imában kérte, hogy halála előtt megpillanthassa a Messiást. Látta Krisztust. JE 396.4
Természetfeletti világosságot kapott, s felismerte Krisztus istenségét. Látta az Ő napját, és örült. Látomást kapott a bűnért hozott isteni áldozatról. Erre az áldozatra volt példa a saját tapasztalatában is. Parancsot kapott: “Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és áldozd meg égő áldozatul” (lMóz 22:2). Az áldozati oltárra helyezte az ígéret fiát, a fiút, akiben minden reménye összpontosult. Amikor aztán ott állt az oltárnál felemelt késsel, hogy engedelmeskedjék Istennek, hangot hallott a mennyből: “Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem” (lMóz 22:12). Ez a szörnyű próba azért nehezedett Ábrahámra, hogy megláthassa Krisztus napját, felismerje Isten nagy szeretetét a világ iránt, mely akkora, hogy egyszülött Fiát a legszégyenletesebb halálra adta, és ezzel kiemelte a romlásból a Földet. JE 397.1
Ábrahám tapasztalata megválaszolja a kérdést: “Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj patakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?!” (Mik 6:6-7) Ábrahám szavaiból: “az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam” (lMóz 22: 8), és abból, hogy Isten gondoskodott áldozatról Izsák helyett, levonható a következtetés: senki sem szerezhet engesztelést önmagáért. A pogány áldozati rendszer Isten számára teljesen elfogadhatatlan. Egyetlen apának sem kellett fiát vagy leányát felajánlani bűnért való áldozatul. Isten Fia egymaga el tudja hordozni a világ bűneit. JE 397.3
Hétfő, november 11
Mária Bizonyságtétele
Mi volt a jelentősége Mária itteni cselekedeteinek? Hogyan volt ez a tanúságtétel arról, hogy ki is volt Jézus valójában? (Lásd János 12:1-3.)
„„Ekkor Mária vett egy font nagyon drága szikes kenőcsöt, és megkente Jézus lábát, és a hajával törölte meg a lábát; és a ház megtelt a kenőcs illatával.”” Mária sokáig őrizte ezt a kenőcsöt; úgy tűnt, nem volt megfelelő alkalom, hogy felhasználja. Jézus azonban megbocsátotta bűneit, és Mária tele volt szeretettel és hálával iránta. Isten békéje volt rajta, szíve tele volt örömmel; és nagyon vágyott arra, hogy tegyen valamit a Megváltójáért. Elhatározta, hogy megkeni őt a kenőcsével. Úgy gondolta, hogy a kenőcs a sajátja, hogy úgy használja, ahogy neki tetszik, és bizonyos értelemben így is volt. De ha nem lett volna előbb Krisztusé, akkor nem is lehetett volna az övé. RH 1900. augusztus 7., par. 2
Mária, hogy elkerülje a feltűnést, megkente Krisztus fejét és lábát az értékes kenőccsel, és hosszú, omló hajával törölte meg a lábát. Ám amikor feltörte a dobozt, a kenőcs illata betöltötte a szobát, és minden jelenlévő előtt nyilvánosságra hozta tettét. „Akkor azt mondta az egyik tanítványa, Iskáriótes Júdás, Simon fia, aki elárulja őt: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz pengőért, és miért nem adták a szegényeknek?”. Júdás nagy rosszallással nézte Mária tettét. Ahelyett, hogy megvárta volna, mit mond Krisztus a dologról, suttogni kezdte panaszait a hozzá közel állóknak, szemrehányásokat vetve Krisztusra, amiért ilyen pazarlást tűr. „Miért nem adták el ezt a kenőcsöt”, és a bevételt miért nem adták a szegényeknek - mondta. Ravaszul olyan javaslatokat tett, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a jelenlévőkben elégedetlenséget ébresszenek, és másokat is zúgolódásra késztessenek...”. RH 1900. augusztus 7., par. 3
„Mária hallotta a bíráló szavakat, és érezte a feléje irányuló lealacsonyító pillantásokat. Megremegett benne a szíve. Attól félt, hogy a nővére szemrehányást fog tenni neki a túlzások miatt. A Mester is könnyelműnek tarthatja őt. Bocsánatkérés és mentegetőzés nélkül el akart hátrálni, de meghallotta Urának hangját: „Hagyjátok őt békén, miért zaklatjátok őt?” Látta, hogy a lány zavarban van és szorong. Tudta, hogy az imént végzett szolgálattal kifejezte háláját a bűnei bocsánatáért; és megkönnyebbülést hozott a lelkére. Hangját a kritika zúgása fölé emelve így szólt: „Jó munkát végzett velem. Mert nálatok mindig vannak a szegények, és amikor csak akarjátok, jót tehetitek velük; de én nem vagyok mindig nálatok.” RH 1900. augusztus 7., par. 6
„Megtette, amit tudott” - folytatta Krisztus - »előre eljött, hogy testemet megkenje a temetésre«. Jézus tudta, hogy amikor Mária és az őt kísérők a sírhoz mennek, hogy megkenjék őt, nem egy halott Megváltót fognak találni, akinek a teste az ő szerető szolgálatukra szorul, hanem egy élő Krisztust. RH 1900. augusztus 7., par. 7
„Mária nem tudott válaszolni vádlóinak. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért éppen most kenegette meg Krisztust. De a Szentléleknek terve volt vele. Az ihlet nem tud indokokat adni. Láthatatlan jelenlét, az elméhez és a lélekhez szól, és cselekvésre készteti a kezet. Így a Szentlélek ereje által sok cselekedet valósul meg”. RH 1900. augusztus 7., par. 8
Kedd, november 12
Pilátus önkéntelen bizonyságtétele
Hogyan kapcsolódik Pilátus ítélete János evangéliumának témájához? János 18:38, János 19:4-22.
„ Pilátust bámulattal töltötte el az Üdvözítő panaszkodástól mentes türelme. Nem kételkedett abban, hogy ennek az embernek a látványa — ellentétben Barabbás magatartásával — felkelti iránta a zsidók részvétét. Nem értette a papok Vele szemben tanúsított fanatikus gyűlöletét, Aki a világ világosságaként nyilvánvalóvá tette sötétségüket és tévedéseiket. Őrült gyűlöletre ingerelték a csőcseléket ellene. A papok, a főemberek és a tömeg ismételten szörnyű kórusban kiáltozták: “Feszítsd meg! Feszítsd meg!” (Lk 23:21). Végül Pilátus elveszítette minden türelmét oktalan kegyetlenségükkel szemben, és kétségbeesetten így kiáltott fel: “Vigyétek el őt ti és, feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt őbenne” (Jn 19:6). JE 643.2
A római helytartó, bár hozzászokott a kegyetlen jelenetekhez, részvétet érzett a szenvedő fogolyért, akinek a magatartása még mindig olyan volt, mint egy trónján ülő királyé, bár elítélték, megkorbácsolták, folyt a vére a homlokából és sebektől szaggatott volt a háta. A papok azonban kijelentették: “Nekünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát” (Jn 19:7). JE 643.3
Pilátus meglepődött. Semmi elképzelése sem volt Krisztusról és az Ő küldetéséről. Jóllehet élt benne a hitnek egy meghatározatlan formája Isten iránt, aki nagyobb, mint az ember. Az a gondolat, amely előzőleg egyszer már átfutott az elméjén, most határozottabb formát öltött. Azt kérdezte önmagától, hogy vajon az, Aki előtte áll a kigúnyolás bíborpalástjába öltöztetve és töviskoronával megkoronázva, nem lehet-e isteni lény? JE 643.4
Ismét kiment a tornácra és megkérdezte Jézustól: “Honnét való vagy te?” (Jn 19:9). Jézus azonban nem felelt neki semmit. Az Üdvözítő nyíltan szólott már Pilátushoz. Megmagyarázta neki, hogy az igazság tanújaként mi a küldetése. Pilátus azonban megvetette a világosságot. Visszaélt a bíró magas hivatalával, mikor annak alapelveit és saját tekintélyét feláldozta a csőcselék követeléseinek. Jézusnak nem volt további mondanivalója számára. Jézus hallgatása felbosszantotta, és dölyfösen azt mondta: “Nekem nem szólsz-e? Nem tudod-e, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?” (Jn 19:10) JE 644.1
Jézus erre ezt felelte neki: “Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked; nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem” (Jn 19:11). JE 644.2
Így a szánakozó Üdvözítő, erős szenvedései és fájdalmai közepette, amennyire csak lehetséges volt, mentegette a római helytartó cselekedetét, aki átadta őt a zsidóknak, hogy feszítsék meg Őt. Milyen jelenet volt az, amelyet az idők végezetéig át kell adnunk az utókornak! Milyen fényt vet ez a magatartás Krisztusra, aki az egész föld Bírója! JE 644.3
“Nagyobb bűne van azért annak — mondta Jézus -, aki a te kezedbe adott engem” (Jn 19:11). Jézus itt természetesen Kajafásra gondolt, aki főpapként az egész zsidó népet képviselte. A papok ismerték azokat az alapelveket, amelyek a római hatóságok ügyvitelét irányították. Birtokában voltak a próféciákból annak a világosságnak, ismeretnek, amely tanúbizonyságot tett Krisztusról, tanításairól és csodáiról. A zsidó hívők megkapták Krisztus istenségének félreérthetetlen bizonyítékát, Akit pedig ők halálra ítéltek. Ezek az emberek Istentől kapott világosságuk, ismeretük szerint lesznek megítélve. JE 644.4
A legnagyobb bűne és a legsúlyosabb felelőssége azoknak volt, akik a nemzet életében a legmagasabb rangú állásokat töltötték be, akik a letéteményesei és őrizői voltak a szent igazságoknak, amelyeket ők felelőtlenül elprédáltak. Pilátus, Heródes és a római katonák viszonylag nem sokat, szinte semmit sem tudtak Jézusról. Azt gondolták, hogy kedvébe járnak a papoknak és a főembereknek, ha jogtalanul, ha bűnös módon bánnak Jézussal. Nem volt meg nekik az a világosságuk Krisztusról, amelyet a zsidó nép bőségesen megkapott Istentől. Ha a római katonák hasonló világossággal és ismerettel rendelkeztek volna Krisztusról, akkor bizonyosan nem bántak volna vele olyan kegyetlenül. JE 644.5
Szerda, november 13
Tamás bizonyságtétele
Olvassuk el a János 20:19-31-et. Mit tanulhatunk Tamás történetéből a hitről és a kétségről? Milyen nagy hibát követett el Tamás?
Ezen idő alatt ismételten kijelentette: “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem” (Jn 20:25). Tamás nem akart testvérei szemével nézni, vagy egy olyan hitet gyakorolni, amely az ő bizonyságtevésüktől függött. Tamás szerette Urát, de megengedte, hogy a féltékenység és hitetlenség vegye birtokába gondolatait és szívét. JE 711.3
Jézus elfogadta Tamás hitvallását, de szelíden megrótta tanítványa hitetlenségét: “Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 20:29). Tamás jobban megnyerte volna Jézus tetszését, ha kész lett volna elfogadni és elhinni tanítványtársai bizonyságtevését. Ha a világ Tamás példáját követné, akkor tulajdonképpen senki sem juthatna el az üdvösségben való hitre. Nem, mert mindazok, akik ma elfogadják Krisztust, mások bizonyságtétele útján kénytelenek azt megtenni. JE 712.3
Sokan azok közül, akik áldozatul esnek kételkedéseiknek, azzal mentegetik magukat, hogy ha nekik lett volna annyi bizonyítékuk Jézus feltámadásáról, mint amennyit Tamás kapott tanítványtársaitól, akkor elhitték volna, hogy feltámadott az Úr. Nem veszik észre, hogy nem csak ennyi bizonyítékot kaptak az Úr feltámadásáról, hanem sokkal, de sokkal többet. Sokan azok közül, akik Tamáshoz hasonlóan arra várnak, hogy a kétség minden okát eltávolítsák útjukból, sohasem fogják megérni kívánságuk teljesülését. Sőt, fokozatosan megerősödnek hitetlenségükben. Azok, akik arra nevelik rá magukat, hogy mindig csak a dolgok sötét oldalát lássák meg, és mindig csak zúgolódnak és panaszkodnak, valójában nem tudják, mit tesznek. A kételkedés magjait szórják el, és így a kétségek aratásának gyümölcseit takarítják majd be. Olyan időben, mikor a hit és a bizalom különösképpen fontos és lényeges, sajnos sokan erőtlennek találják magukat ahhoz, hogy reménykedjenek és higgyenek. JE 712.4
Tamás iránti magatartásával Jézus leckét adott követőinek. Krisztus példája azt mutatja meg nekünk, hogy miként kell kezelnünk azokat a testvéreinket, akiknek gyenge a hitük és kételkednek. JE 713.1
Jézus nem tett szemrehányást Tamásnak. Vitába sem szállt vele. Jézus egyszerűen megmutatta magát a kételkedőnek. Tamás a legésszerűtlenebbül viselkedett, mikor ő írta elő hite feltételeit. Jézus azonban nagylelkű szeretetével és tapintásával lerombolt minden akadályt. A hitetlenséget ritkán lehet érveléssel legyőzni. Érvelésre a hitetlenség még inkább önvédelemre rendelkezik be, és mindig talál a maga számára új támpontokat és mentségeket. Ha azonban Jézust a szerető, irgalmas és megfeszített Üdvözítőként mutatjuk be, akkor sokan, akik Őt valaha megtagadták, majd Tamással együtt vallják: “Én Uram és én Istenem!” (Jn 20:28). JE 713.2
Csütörtök, november 14
A mi bizonyságtételünk Jézusról
Mi az, amivel ma rendelkezünk, amivel a Jézus idejében élők nem rendelkeztek, és ami segíthetne nekünk hinni?(Lásd például a Máté 24:2, Máté 24:14, Máté 24:6-8 verseket.)
A hit ez embere látta Jákób látomásának létráját, ami Krisztust ábrázolta, aki összekötötte a földet a mennyel, a halandó embert a végtelen Istennel. Hite erősebb, amint emlékezik, hogy a pátriárkák és próféták arra építettek, aki az ő támasza és vigasza, akiért életét adja. E szent emberektől, kik századról századra hitük bizonyságtevői voltak, hallja a biztosítékot: hű az Isten. Apostoltársai, kik Krisztus evangéliumát hirdetik, szembeszállnak a vallási vakbuzgósággal, a pogány babonákkal, az üldözéssel és a megvetéssel, sőt életük sem drága, csakhogy fennen lobogtassák a kereszt zászlaját a hitetlenség sűrű sötétsége közepette. Hallja bizonyságtételüket Jézusról, az Isten Fiáról, a világ Üdvözítőjéről. A kínpadokról, a máglyákról, a tömlöcökből, a föld barlangjaiból és üregeiből füléig hatol a vértanúk diadalkiáltása. Hallja az állhatatos lelkek tanúságtételét, akik, ámbár elhagyatottan, kifosztottan, megkínzottan, mégis félelem nélkül, ünnepélyesen bizonyítják hitüket, kijelentve: “...mert tudom, kiben hiszek”. Életüket adták hitükért, kinyilatkoztatták e világ előtt, hogy akiben bíztak, mindenképpen üdvözítheti őket. AT 336.4
Krisztus áldozata által megváltva, bűntől megtisztítva vére által, igazságába öltözötten, Pál önmagában hordozza azt a bizonyosságot, hogy lelke értékes Megváltója szemében. Élete Krisztussal el van rejtve Istenben, és meggyőződött, hogy Ő, aki legyőzte a halált, meg tudja őrizni azt, amit oltalmára bízott. Lelke megragadja az Üdvözítő ígéretét: “... feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6:40). Gondolata és reménysége Urának második jövetelére összpontosul. És amint a hóhér pallosa lesújt, s a halál árnyéka a vértanúra vetődik, felszáll Istenhez utolsó gondolata, mely ugyanaz, mint ami a nagy ébredés hajnalán az első gondolata lesz: találkozik az Életadóval, aki áldottait örömmel üdvözli. AT 337.1
Húsz évszázad múlt el azóta, hogy Pál, mint Isten Igéjének tanúja és mint Jézus Krisztus bizonyságtevője, vérét ontotta. Noha egyetlen hűséges híve sem örökítette meg az utókor számára e szent ember életének utolsó jeleneteit, azonban a Szentlélek megőrizte számunkra a halódó végrendeletét. Szava harsány kürtzengésként hangzik minden időn át; bátorságával erősíti Krisztus bizonyságtevőinek sokaságát, felébresztve a bánat sújtotta szívek ezreiben saját győzelmi örömének visszhangját: “Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését” (2Tim 4:6-8). AT 337.2
November 15., péntek
További Tanulmányozásra
Bár az emberek milliószámra ölik egymást, hogy megszabaduljanak egy másik nép igája alól, Mózes áldozatok nélkül szabadította fel az ősi Izraelt. Most már tudnunk kell, hogy a hit hegyeket mozdít el, míg a kétség nemzeteket tesz tönkre. Nem szabad többé ostobáknak és lassú szívűeknek lennünk, hogy elhiggyük mindazt, amit a próféták megírtak (Lk 24,25) „Higgyetek” volt Jézus jelmondata, és ez legyen a mi jelmondatunk is. Kételkedők soha nem fognak belépni az Ő Királyságába.
Krisztus Mózes könyvétől, a bibliai történet alfájától kezdve megmagyarázta nekik mindazokat a helyeket a Szentírásból, amelyek Reá vonatkoznak. Ha azonnal megismertette volna magát velük, akkor a szívük megelégedett lett volna és örömük teljességében nem éheztek volna semmi többre. Az volt a szükséges azonban számukra, hogy megértsék az ótestamentumi próféciák és előképek Krisztus mellett való tanúbizonyságtételeit. Ezekre kellett hitüknek felépülnie. Krisztus nem vitt véghez csodákat, hogy meggyőzze őket. Azt tekintette első feladatának, hogy megmagyarázza nekik az Írásokat. Eddig úgy tekintettek halálára, mint ami összetörte, megsemmisítette minden reménységüket. Krisztus most megmutatta nekik a próféták könyveiből, hogy éppen ez volt a legerősebb kézzelfogható bizonyíték hitük számára. JE 702.4
Miközben a tanítványokat oktatta, Jézus rámutatott az Ótestamentumnak, mint küldetése tanúbizonyságának a fontosságára. Sokan azok közül, akik most kereszténynek vallják magukat, félreállítják az Ótestamentumot, és azt vallják, hogy nincs annak többé semmi haszna és jelentősége. Krisztus azonban nem tanított semmi ilyet. Sőt, Krisztus olyan magasra értékelte az Ótestamentumot, hogy egy alkalommal ezt mondotta róla: “Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad” (Lk 16:31). JE 703.1
Krisztus hangja az, amely a pátriárkák és a próféták által szól hozzánk Ádám napjaitól az utolsó idők eseményeinek a lezárásáig. Az Üdvözítő mellett az Ótestamentum éppen olyan tisztán és világosan tanúságot tesz, mint az Újtestamentum. A prófétikus múltból felragyogó világosság az, amely tisztasággal és szépséggel előhozza Krisztus életét és az Újtestamentum tanításait: Krisztus csodái istenségének bizonyítékai. Annak azonban, hogy Ő a világ Megváltója, még erősebb bizonyítékát találjuk meg, ha az Ótestamentum próféciáit az Újtestamentum történetével hasonlítjuk össze. JE 703.2