Egység Krisztusban

Ne feledjétek, hogy „Sátán él és aktív, és minden nap buzgón kell Istenhez kiáltanunk segítségért és erőért, hogy ellenállhassunk neki. Amíg Sátán uralkodik, le kell győznünk az önzésünket, és le kell küzdenünk a kísértéseket! És nincs megállóhely, nincs olyan pont, ahová eljuthatnánk, és azt mondhatnánk, hogy teljes mértékben elértük a célt.”

„A keresztény élet folyamatos előrehaladás. Jézus népe finomítójaként és megtisztítójaként ül; és amikor képe tökéletesen tükröződik bennük, akkor tökéletesek és szentek lesznek, és készen állnak az elragadtatásra. Nagy feladat vár a keresztényre. Arra buzdítanak minket, hogy tisztítsuk meg magunkat a test és a lélek minden szennyétől, és Isten félelmében tökéletesítsük a szentséget. Itt látjuk, hol rejlik a nagy munka. A kereszténynek állandó munkája van. Az anyaszőlő minden ágának abból a szőlőből kell életet és erőt merítenie, hogy gyümölcsöt teremjen.” 1T 340.4

Ezért elengedhetetlen, hogy minden „Jelenkori Igazság” hívő kizárólag a Jelenkori Igazságot tanítsa és gyakorolja – ne tanítson kevesebbet vagy többet, mint ami közzé van téve, ne szőjön bele saját értelmezéseket vagy konstrukciókat, elméleteket és ötleteket, és ne tegyen sem kevesebbet, sem többet, mint amit az üzenet megkövetel.

Az ősegyházban volt néhány ember, aki sem Pált, sem Apollóst nem ismerte el, hanem Pétert tartotta vezetőjének. Azt állították, hogy néki volt legbensőségesebb kapcsolata Krisztussal, amikor a Mester a földön járt, ellenben Pál üldözte a hívőket. Nézetüket, érzésüket előítéletük irányította. Nem mutattak nagylelkűséget, gyöngéd szeretetet, ami bizonyította volna, hogy Krisztus lakik szívükben. AT 185.2

E pártoskodó lelkület sok bűnt von maga után a keresztény gyülekezetben, és Pál oktatást kapott az Úrtól, hogy komoly figyelmeztetésnek és ünnepélyes tiltakozásnak adjon hangot. Azoktól, akik azt mondták: „Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé... — ezt kérdezte: — Hát részekre szakitható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg?” Majd kérte őket: „Azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek: akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendök: minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 1:12-13; 3:21-23). AT 185.3

Pál és Apollós között teljes volt az egyetértés. Utóbbi csalódott és megszomorodott a korinthusi gyülekezet széthúzása miatt; az előnyben részesítésből nem húzott hasznot, és azt nem is támogatta, hanem gyorsan elhagyta a viszály helyét. Pál később arra buzdította, látogassa meg ismét Korinthust, de ezt visszautasította és csak jóval később munkálkodott ott ismét, amikor a gyülekezet jobb lelki állapotot ért el. AT 185.4

„Ebben a levélben Pál arra törekedett, hogy megmutassa a korinthusiaknak Krisztus hatalmát, amely megóvja őket a gonosztól. Hogy segítsen nekik kiszabadulni a bűn rabságából, Pál hangsúlyozta annak a követelését, akinek életüket szentelték: »Nem a saját magatokéi vagytok; áron vásároltak meg titeket. Dicsőítsétek tehát Istent a testetekben.« TT 163.25

„Pál arra kérte őket, hogy uralkodjanak az alantas szenvedélyeken és vágyakon. Felébresztette bennük a jobbik természetüket, és arra ösztönözte őket, hogy egy magasabb rendű életre törekedjenek. Tudta, hogy a keresztény úton tett minden lépésüknél a korinthusi hívőknek szembe kell nézniük a Sátánnal, és hogy naponta küzdelmekbe kell bocsátkozniuk. Vissza kell szorítaniuk a régi szokásokat és a természetes hajlamokat, és folyamatosan imádkozniuk kell. De Pál azt is tudta, hogy a megfeszített Krisztusban elegendő erőt kaptak ahhoz, hogy ellenálljanak a gonosz minden kísértésének. TT 163.3

„A korinthusi hívők még csak Isten dicsőségének kora hajnalának első sugarait látták. Pál az volt a vágya számukra, hogy tovább haladjanak annak megismerésében, akinek megjelenése úgy van előkészítve, mint a reggel, és tanuljanak tőle, amíg el nem érnek a tökéletes evangéliumi hit teljes déli fényességébe.” TT 163.4

„Törekedjetek buzgón az egységre. Imádkozzatok érte, dolgozzatok érte. Ez lelki egészséget, a gondolkodás emelkedettségét, a jellem nemességét és mennyei gondolkodásmódot hoz majd, ami képessé tesz benneteket arra, hogy legyőzzétek az önzést és a gonosz gyanakvást, és többek legyetek, mint győztesek az Ő által, aki szeretett benneteket, és odaadta magát értetek. Feszítsétek keresztre önmagatokat; tartsa másokat magatoknál jobbnak. Így egységbe kerültök Krisztussal. A mennyei világ előtt, valamint az egyház és a világ előtt egyértelmű bizonyítékot fogtok nyújtani arra, hogy Isten fiai és leányai vagytok. Isten dicsőséget nyer majd az által, hogy példát mutattok. 9T 188.1

„A világnak látnia kell maga előtt megvalósulni azt a csodát, amely Isten népének szívét keresztényi szeretetben egyesíti. Látnia kell, hogy az Úr népe Krisztusban együtt ül a mennyei helyeken. Nem akartok-e életetekkel bizonyságot tenni arról, hogy mit tehet Isten igazsága azokért, akik szeretik és szolgálják Őt? Isten tudja, mik lehettek. Ő tudja, mit tehet értetek az isteni kegyelem, ha részesültek az isteni természetben.” 9T 188.2

„Kérem titeket, testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, hogy mindnyájan egyformán beszéljetek, és ne legyen köztetek szakadás; hanem legyetek tökéletesen összekötve ugyanazon elme és ugyanazon ítélet szerint.” 5T 236.1

„Az egység erő; a megosztottság gyengeség. Amikor azok, akik hisznek a jelenkori igazságban, egyesülnek, hatalmas befolyást gyakorolnak. A Sátán ezt jól tudja. Soha nem volt még ennyire elszánt, mint most, hogy hatástalanná tegye Isten igazságát azáltal, hogy keserűséget és viszályt kelt az Úr népe között.” 5T 236.2

A Korinthusban eltöltött másfél év folyamán Pál szándékosan egyszerűségeben mutatta be az evangéliumot. „...amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét.” „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék” (1Kor 2:1, 4-5).AT 179.1

Pál, tanítási módszerében szükségszerűen a gyülekezet viszonyaihoz alkalmazkodott. Később megmagyarázta nekik: „...nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el” (1 Kor 3:1-2). A korinthusi hivők közül sokan csak lassan tudták a tanított ismereteket elsajátítani. A lelki dolgokban való előmenetelük nem állt arányban kiváltságukkal és alkalmaikkal. Amikor a keresztényi tapasztalatokban már előrehaladottaknak kellett volna lenniük, érteniük és gyakorolniuk kellett volna az Ige mélyebb igazságait, ott áalltak, ahol a tanítványok, amikor Krisztus mondta nekik: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni” (Jn 16:12). Féltékenység, gonosz feltételezés és vádaskodás zárta el sok korinthusi hivő szivét a Szentlélek teljes munkája elől, aki „...mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is” (1 Kor 2:10). Bármilyen bölcsek voltak is a világi ismeretekben, de gyermekek voltak Krisztus megismerésében. AT 179.2

Pál feladata volt, hogy a korinthusi megtérteket az alapismeretekre, a keresztény hit ábécéjére tanítsa. Úgy kellett oktatnia őket, mint akik mitsem tudnak az isteni hatalomnak a szívben végzett munkájáról. Ekkor még nem tudták felfogni az üdvösség titkát, mert „a nem lelki ember... nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes; mert csak lelki módon lehet azokat megítélni” (1 Kor 2:14). Pál igyekezett a magot elhinteni, amelyet mások öntöztek. Utódai ott folytatták művét, ahol ő abbahagyta; kellő időben adva lelki világosságot és ismeretet, aszerint, ahogy a gyülekezet elviselhette. AT 179.3

„»A sáfároktól azt követelik, hogy hűségesnek bizonyuljanak.« 1 Korinthus 4:2. Ha az őszinteség az üzleti élet alapvető elve, akkor nem kell-e elismernünk Isten iránti kötelességünket – azt a kötelességet, amely minden más kötelesség alapját képezi? Ed 139.1

„A sáfárságunk feltételei szerint nemcsak Istennek, hanem az embereknek is kötelességgel tartozunk. Minden emberi lény az Megváltó végtelen szeretetének tartozik az élet ajándékáért. Az élelem, a ruházat és a menedék, a test, az elme és a lélek – mindez az Ő vérével lett megváltva. És az így ránk rótt hála és szolgálat kötelességével Krisztus összekötött minket embertársainkkal. Ő így szól hozzánk: »Szeressétek egymást, és szolgáljátok egymást.«

Galátusok 5:13. „Amennyit e legkisebb testvéreim közül egynek tettetek, nekem tettétek.” Máté 25:40. Ed 139.2

„»Adós vagyok« – vallja Pál – »mind a görögöknek, mind a barbároknak; mind a bölcseknek, mind a bölcsteleneknek.« Róma 1:14. Így vagyunk mi is. Mindazzal, amivel életünk másokénál jobban megáldott, kötelezettséggel tartozunk minden olyan embernek, akinek hasznára válhatunk. Ed 139.3

„Ezek az igazságok nem csupán a magánéletre, hanem az üzleti életre is vonatkoznak. Az áruk, amelyekkel gazdálkodunk, nem a miénk, és ezt a tényt soha nem szabad szem elől tévesztenünk. Mi csupán gondnokok vagyunk, és Istennek és az embereknek tett kötelezettségeink teljesítésétől függ mind embertársaink jóléte, mind saját sorsunk ebben az életben és a jövőben.” Ed 139.4

„Azáltal, hogy beleegyezett abba, hogy emberré váljon, Krisztus olyan alázatot tanúsított, amely a mennyei lények számára is csodálatra méltó. Az a tény, hogy beleegyezett abba, hogy ember legyen, nem jelentett volna megaláztatást, ha nem lett volna Krisztus magasztos előzetes létezése. Meg kell nyitnunk értelmünket ahhoz, hogy felismerjük: Krisztus letette királyi palástját, királyi koronáját, felsőbbrendű hatalmát, és emberséggel öltöztette fel istenségét, hogy ott találkozhasson az emberrel, ahol az éppen volt, és erkölcsi erőt adjon az emberi családnak ahhoz, hogy Isten fiaivá és leányaivá válhassanak. Az ember megváltása érdekében Krisztus engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” 1SM 243.

„A zsoltáros így mondja: »A te szavaid behatolása világosságot ad; megértést ad az egyszerűeknek« (Zsoltárok 119:130). Amikor az igazság csak a lelkiismeretre hat, nagy nyugtalanságot kelt; de amikor az igazságot befogadjuk a szívünkbe, az egész lényünk Jézus Krisztus fogságába kerül. Még a gondolatok is fogságba kerülnek, mert Krisztus elméje ott működik, ahol az akarat aláveti magát Isten akaratának. »Legyen bennetek az a gondolkodásmód, amely Krisztus Jézusban is volt« (Filippi 2:5). Aki az Úr által szabadul meg, az valóban szabad, és nem hozható a bűn szolgaságába. — 67. kézirat, 1894.” 1MCP 324.3

„Ezek a történetek rendkívül fontosak. Senkinek sem jelentenek nagyobb jelentőséget, mint a fiataloknak. Mózes lemondott egy leendő királyságról, Pál pedig a népe körében élvezett gazdagság és becsület előnyeiről, hogy terheket viselő életet éljen Isten szolgálatában. Sokak számára ezeknek az embereknek az élete lemondásról és áldozatról szól. Valóban így volt? Mózes Krisztus gyalázatát nagyobb gazdagságnak tartotta, mint Egyiptom kincseit. Úgy tartotta, mert így volt. Pál kijelentette: „Amit nyereségnek tartottam, azt veszteségnek tartottam Krisztusért. Sőt, mindent veszteségnek tartok a Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének kiválóságához képest, akinek kedvéért mindent elvesztettem, és azokat szemétnek tartom, hogy Krisztust megnyerjem.” Filippi 3:7, 8, R.V., margó. Elégedett volt a választásával. Ed 68.3

„Pál is sokrétű munkájában az Ő jelenlétének támogató ereje által kapott erőt. »Mindenre képes vagyok« – mondta –, »Krisztus által, aki megerősít engem.« »Ki választhat el minket Krisztus szeretetétől? A nyomorúság, a szorongatás, az üldözés, az éhség, a mezítelenség, a veszély vagy a kard? … Nem, mindezekben több mint győztesek vagyunk az által, aki szeretett minket. Mert meg vagyok győződve arról, hogy sem a halál, sem az élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvaló dolgok, sem jövőbeli dolgok, sem magasság, sem mélység, sem bármely más teremtett dolog (Rotherham fordítása) nem lesz képes elválasztani minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” Filippi 4:13; Róma 8:35–39. 69.3. kiadás

„Van azonban egy jövőbeli öröm, amelyre Pál várt munkájának jutalmaként – ugyanaz az öröm, amelyért Krisztus elviselte a keresztet és megvetette a gyalázatot –, az öröm, hogy munkája gyümölcsét láthatja. „Mi a mi reménységünk, vagy örömünk, vagy az öröm koronája?” – írta a thesszalonikai megtérteknek. „Hát nem ti vagytok-e a mi Urunk, Jézus Krisztus jelenlétében az Ő eljövetelekor? Mert ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” 1. Thesszalonikiak 2:19, 20. Ed 70.1

„Ki tudná felmérni, milyen hatással volt a világra Pál életműve? Azok közül a jótékony hatások közül, amelyek enyhítik a szenvedést, vigasztalják a bánatot, visszatartják a gonoszt, felemelik az életet az önzőség és az érzékiség alól, és a halhatatlanság reményével dicsőítik meg, mennyi köszönhető Pál és munkatársai erőfeszítéseinek, akik Isten Fiának evangéliumával észrevétlenül tették meg útjukat Ázsiából Európa partjaira? 70.2. kiadás

„Mit ér egy élet számára, hogy Isten eszközeként ilyen áldásos hatásokat indított el? Mit fog érni az örökkévalóságban, ha tanúja lehet egy ilyen életmű eredményeinek?” 70.3. kiadás

„Ha tehát Isten gyermekei egyek Krisztusban, hogyan tekint Jézus a kasztokra, a társadalmi megkülönböztetésekre, az emberek egymástól való elválasztására bőrszín, faj, társadalmi helyzet, vagyon, születés vagy elért eredmények miatt? Az egység titka a Krisztusban hívők egyenlőségében rejlik. Minden megosztottság, viszály és különbség oka a Krisztustól való elszakadásban rejlik. Krisztus az a központ, amelyhez mindenkinek vonzódnia kell; mert minél közelebb kerülünk a központhoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz érzésünkben, együttérzésünkben, szeretetünkben, és egyre inkább Jézus jelleméhez és képéhez hasonlóvá válunk. Isten előtt nincs személyes megkülönböztetés. 1SM 259.2

„Jézus tudta, hogy a földi pompának nincs értéke, és nem fordított figyelmet annak fitogtatására. Lelkének méltóságában, jellemének magasságában, elveinek nemességében messze felülmúlta a világ hiú divatjait. Bár a próféta úgy írja le Őt, mint „az emberek által megvetett és elutasított embert, a fájdalmak emberét, aki jól ismeri a szenvedést” (Ézsaiás 53:3), a földi nemesek között is a legmagasabb rangúnak tekinthették volna. Az emberi társadalom legkiválóbb körei udvaroltak volna Neki, ha Ő méltóztatott volna elfogadni a kegyeiket, de Ő nem az emberek tapsát kívánta, hanem minden emberi befolyástól függetlenül cselekedett.

A gazdagság, a tisztség, a világi rang minden változatában, valamint az emberi nagyság minden megkülönböztetése csupán a kicsinység különböző fokozatai voltak annak számára, aki elhagyta a menny dicsőségét és dicsősségét, és aki nem rendelkezett földi pompával, nem engedett a luxusnak, és az alázatosságon kívül semmiféle díszítést nem mutatott. 1SM 259.3

„A szerények, a szegénységbe szorultak, a gondok által nyomottak, a kemény munkával terheltek nem találtak semmit az Ő életében és példájában, ami arra vezetett volna őket, hogy azt gondolják: Jézus nem ismeri a megpróbáltatásaikat, nem ismeri a körülményeik nyomását, és nem tud együttérzni velük szükségükben és bánatukban. Alázatos, mindennapi életének szerénysége összhangban volt alázatos születésével és körülményeivel. A végtelen Isten Fia, az élet és a dicsőség Ura megalázkodva szállt le a legalázatosabbak életébe, hogy senki se érezhesse magát kizárva az Ő jelenlétéből. Mindenki számára elérhetővé tette magát. Nem választott ki néhány kiváltságos embert, akikkel társult volna, és figyelmen kívül hagyta volna az összes többit. Isten Lelkét elszomorítja, amikor a konzervativizmus elzárja az embert embertársaitól, különösen akkor, ha ez azok között fordul elő, akik az Ő gyermekeinek vallják magukat. 1SM 260.1

„Krisztus azért jött, hogy példát mutasson a világnak arra, milyen lehet a tökéletes emberség, ha egyesül az istenséggel. Irgalmának, együttérzésének és szeretetének megnyilvánulásában az emberiségnek a nagyság egy új dimenzióját mutatta be. Új értelmezést adott az embereknek Istenről. Az emberiség fejeként tanította az embereket az isteni kormányzás tudományára, amelyen keresztül kinyilatkoztatta az irgalom és az igazságosság megbékítésének igazságosságát. Az irgalom és az igazságosság összeegyeztetése nem jelentett semmiféle kompromisszumot a bűnnel, sem az igazságosság követeléseinek figyelmen kívül hagyását; hanem azáltal, hogy minden isteni tulajdonságnak megadta a számára kijelölt helyet, az irgalom gyakorolható volt a bűnös, bűnbánat nélküli ember megbüntetése során anélkül, hogy elvesztette volna kegyességét vagy elvesztette volna könyörületes jellegét, és az igazságosság gyakorolható volt a bűnbánó vétkező megbocsátásában anélkül, hogy megsértette volna integritását.” 1SM 260.2