Jézus elfogatása és kihallgatása
11. lecke, 3. negyedév 2024. szeptember 7-13.
Ossza meg ezt a leckét
Szombat délután, szeptember 7
Emlékezetes szöveg:
„És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Márk 14:36
Jézus ott állt az Ó- és Újszövetség fordulópontján, a két szövetség két nagy ünnepének találkozásánál. Krisztus, Isten hibátlan Báránya elkezdte bűnáldozatként bemutatni magát, hogy ilyen módon véget vessen a jelképek és istentiszteleti szertartások ama rendszerének, amely négyezer év óta az ő halálára mutattak. Mikor tanítványaival megette a húsvéti vacsorát, akkor ennek a helyettesítése szerezte ezt a szolgálatot, amelynek nagy áldozata emlékjeléül kellett szolgálnia. A zsidó nemzeti ünnep érvénye örökre megszűnt. Azt a szolgálatot, amelyet Krisztus akkor és ott elrendelt, figyelembe kellett és kell venni minden követőjének, minden országban és minden korszakban az idők végezetéig. JE 559.2
Az áldozati szertartások tanítása által Krisztust magasztalták fel minden nemzet előtt, hogy mindenki, aki reá tekint, éljen. Krisztus volt a zsidó szertartások alapja. Az előrevetített jelképek egész rendszere az evangélium tömör próféciája volt, amely a megváltás ígéreteit mutatta be. AT 9.4
Szeptember 8., Vasárnap
Felejthetetlen
Olvassuk el a Márk 14:1-11-et. Milyen két történet fonódik itt össze, és hogyan játszanak egymásra?
Ez az eset tele van tanulsággal. Jézus, a világ Megváltója közeledik ahhoz az időhöz, amikor életét adja a bűnös világért. Mégis milyen kevéssé fogták fel még tanítványai is, hogy mit fognak elveszíteni. Mária nem tudott ezen a témán okoskodni. A szíve tele volt tiszta, szent szeretettel. Szívének érzése így szólt: „Mit adjak az Úrnak az irántam való minden jótéteményéért?”. Ez a kenet, amely a tanítványok becslése szerint igen drága volt, csak szegényes kifejezése volt a Mester iránti szeretetének. Krisztus azonban értékelni tudta az ajándékot, mint az ő szeretetének kifejeződését, és Mária szívét tökéletes béke és boldogság töltötte el. CTr 252.2
„Krisztus gyönyörködik Mária őszinte vágyában, hogy megtegye Urának akaratát. Elfogadja a tiszta szeretetnek azt a gazdagságát, amelyet tanítványai nem értettek, nem érthettek meg..... Mária kenete a szeretet ajándéka volt, és ez adta meg az értékét Krisztus szemében.... Jézus látta, hogy Mária megrökönyödve hátrál meg, arra számítva, hogy szemrehányást fog hallani attól, akit szeretett és imádott. Ehelyett azonban dicsérő szavakat hallott. „Miért háborgatjátok az asszonyt?” Azt mondta, „mert jót cselekedett velem. Mert a szegények mindig veletek vannak, de én nem mindig vagyok veletek. Mert azzal, hogy ezt a kenetet testemre öntötte, a temetésemre tette. Bizony mondom nektek: Ahol ezt az evangéliumot hirdetik az egész világon, ott ezt is, amit ez az asszony tett, el kell mondani róla emlékezetül.” Más kenetet nem kapott volna Jézus, mert közel volt a szombat, és a szombatot a parancsolat szerint tartották..... Az a vágy, hogy Mária ezt a szolgálatot megtegye Urának, nagyobb értéket jelentett Krisztus számára, mint a világ összes spikenárdja és drága kenőcsje, mert kifejezte a világ Megváltójának megbecsülését. Krisztus szeretete kényszerítette őt..... CTr 252.3
„Mária a Szentlélek ereje által meglátta Jézusban azt, aki azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszni készülő lelkeket. A tanítványok mindegyikét hasonló odaadásnak kellett volna inspirálnia.” - 28. kézirat, 1897. CTr 252.4
„Amikor Júdás elárulta Mesterét, nem számított arra, hogy Krisztus hagyja magát elvenni. Hányszor látta, hogy az írástudók és farizeusok, amikor Jézus példabeszédekben tanította őket az igazságra, elragadtatták magukat a bemutatott lenyűgöző alakoktól. Amikor kérdéseket tettek fel nekik, hogy döntsenek, ítéletet mondtak maguk ellen, elítélve azt az irányt, amelyet ők maguk követtek. Hányszor, amikor Krisztus a saját szívükre alkalmazta az Igét, és megmutatta, hogy ők voltak azok, akiket az emberek előtt szemléltetett, a hazaküldött egyszerű igazság feldühítette
„Júdás azonban nem Isten szándéka szerint gondolkodott. Ha Krisztus meg tudott menekülni annyi csapdából, amelyet azért állítottak fel, hogy elpusztítsák - gondolta -, akkor bizonyára nem fogja megengedni, hogy a farizeusok és a szadduceusok elragadják Őt. Ő, Júdás, eljátszaná a maga szerepét Urának eladásában, és megkapná a jutalmát, míg az embereket kicsalnák a pénzüktől. Még a tanítványokkal való együttlétének végéig sem gyanúsították meg Júdást <általuk> a szívében lévő gonosz szándékkal.
Hétfő, Szeptember 9.
Az utolsó vacsora
Olvassuk el a Márk 14:22-31-et. Milyen nagy jelentőségű a keresztény hit szempontjából ez a beszámoló?
És mikor ők evének, vevén Jézus a kenyeret, és hálákat adván megtöré és adá nékik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat, és hálákat adván, adá nékik, és ivának abból mindnyájan. És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakéra kiontatik. Bizony mondom néktek, nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában” (Mk 14:22-25). JE 560.3
Júdás, az áruló is részt vett ezen a szent szertartáson. Júdás is megkapta Jézustól megtört testének és kiontott vérének a jelképeit. Júdás is hallotta Jézusnak ezeket a szavait: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Júdás, az áruló azonban, miközben ott hevert Isten Báránya jelenlétében, saját sötét szándékának a megvalósításán töprengett és dédelgette sötét, áruló gondolatait. A lábmosásnál Krisztus meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy megértette Júdás jellemét: “Nem vagytok mindnyájan tiszták!” (Jn 13:11), — mondta tanítványainak. Ezek a szavak meggyőzték a hamis tanítványt arról, hogy Krisztus tud titkos szándékáról. Krisztus most még világosabban beszélt. Mikor ott hevertek az asztalnál ránézett tanítványára és azt mondta: “Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem, hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem” (Jn 13:18). JE 560.4
A tanítványok még most sem gyanakodtak Júdásra. Azt azonban látták, hogy Krisztus szemmel láthatóan megszomorodott. Mindegyikük lelkére felhő telepedett, valami szörnyű szerencsétlenség balsejtelme, amelynek az értelmét nem értették meg. Amint csendben ettek, Jézus így szólt hozzájuk: “Bizony mondom nektek, tiközületek egy elárul engem” (Mt 26:21). Jézusnak ezekre a szavaira csodálkozás és megdöbbenés ragadta meg őket. Nem tudták felfogni, hogy közülük bárki is áruló módon viselkedhetnék isteni Tanítójukkal. Miért árulhatnák el Őt? És kinek? Kinek szívében születik meg egy ilyen terv? Bizonyára nem a kedvelt tizenkettő egyikének a szívében, akik mindenekelőtt abban a kiváltságban részesültek, hogy hallották Krisztus tanítását, akik részesültek Krisztus csodálatos szeretetében, és akik iránt olyan nagy figyelmet tanúsított, hogy szoros közösségbe vonta őket magával! JE 561.1
Mikor felfogták Krisztus szavainak a súlyos voltát és megemlékeztek arról, hogy Krisztus mondásai mindig igaznak bizonyultak, akkor félelem és bizalmatlanság, gyanakvás fogta el őket. A legfájdalmasabb érzéssel a szívükben egymás után tették fel a kérdést Jézusnak: “Én vagyok-e az, Uram?” (Mt 26:22). Júdás azonban továbbra is hallgatott. János végül mély fájdalommal azt kérdezte Jézustól: “Uram, ki az?” (Jn 13:25) Jézus azt felelte neki: “Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az embernek Fia jóllehet elmegyen, amint megvan írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja, jobb volna annak az embernek, ha nem született volna meg” (Mt 26:23-24). A tanítványok közelről kutatva tekintettek egymás arcába, mikor azt kérdezték: “Én vagyok-e az, Uram?” (Mt 26:22) Júdás azonban hallgatásával most mindegyikük figyelmét magára vonta. A kérdések zűrzavara és a megdöbbenés kifejezése közben Júdás nem hallotta meg Jézus válaszát, amit János kérdésére adott. Júdás azonban most, hogy megszabaduljon a tanítványok fürkésző tekintetétől, feltette Jézusnak ugyanazt a kérdést, amit előzőleg a tanítványok is mind feltettek neki: “Én vagyok-e az, Mester?” Jézus komolyan így válaszolt néki: “Te mondád” (Mt 26:25). JE 561.2
Szándékának a kitudódása után Júdás meglepődve és megzavarodva felállt és sietve elhagyta a helyiséget. “Monda azért neki Jézus: Amit cselekszel, hamar Cselekedjed Az pedig mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne; vala pedig éjszaka” (Jn 13:27.30). Éjszaka volt az az áruló számára mikor elfordult Jézustól, és kiment a külső sötétségbe. Júdásnak, amíg meg nem tette ezt a lépést, még mindig volt lehetősége a bűnbánatra. Mikor azonban elhagyta Ura jelenlétét és a tanítványtársai közösségét, akkor hozta meg végső döntését. Átlépte azt a határvonalat, amelyet visszafelé már soha többé nem léphetett át. JE 562.1
E himnusz eléneklése után kimentek a házból. Zsúfolt utcákon keresztül törtek maguknak utat a város kapujáig, amelyen át mentek ki az Olajfák hegyére. Lassan haladtak előre. Mindegyikük mélyen elmerült gondolataiban. Mikor az Olajfák hegyére érkeztek, Jézus mély szomorúsággal szólt hozzájuk: “Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok énbennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort és elszélednek a nyájnak a juhai” (Mt 26:31). A tanítványok szomorúan és elképedve hallgatták Jézus szavait. Arra gondoltak, hogy amikor Krisztus a kapernaumi zsinagógában úgy beszélt Magáról, mint az élet kenyeréről, akkor sokan megbotránkoztak és elfordultak Tőle. A tizenkettő azonban akkor és ott nem bizonyult hűtlennek. Péter a többiek nevében is beszélve kinyilvánította Jézus iránti hűségét. Azután az Üdvözítő azt mondta: “Nem én választottalak-é ki titeket; a tizenkettőt? és egy közületek ördög” (Jn 6:70). A felház szobájában Jézus azt mondta, hogy egy a tizenkettő közül elárulja őt, és hogy Péter is megtagadja őt. Mindnyájan szívükbe zárták Jézus szavait. JE 580.1
Péter hevesen tiltakozott: “Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem” (Mk 14:29). Péter a felház szobájában is kijelentette: “Az életemet adom éretted!” (Jn 13:37). Jézus azonnal figyelmeztette Pétert arra, hogy még azon az éjszakán megtagadja majd Üdvözítőjét. Krisztus megismételte figyelmeztetését: “Bizony mondom néked, hogy ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor tagadsz meg engem.” Péter azonban továbbra is “annál inkább erősíti vala: Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged. Hasonlóképpen szólnak vala a többiek is” (Mk 14:30-31). Önbizalmukban határozottan visszautasították Jézus megismételt kijelentéseit, pedig Ő jól tudta, hogy mi fog történni. A tanítványok felkészületlenek voltak a próbára. Csak akkor értették meg és ismerték el saját gyengeségüket, mikor a kísértés meglepte és legyőzte őket. JE 580.2
Mikor Péter azt mondta, hogy követné Urát még a börtönbe és a halálba is, akkor azt úgy is értette. Kijelentésének minden egyes szavát komolyan gondolta, de nem ismerte eléggé önmagát. Szívében elrejtve bűnös elemek is voltak, amelyeket a körülmények felélesztettek. Ezek a bűnök örök kárhozatba vitték volna, ha Krisztus nem ébreszti veszedelme tudatára. Az Üdvözítő meglátta Péterben azt az önszeretetet és az önmagában való bízást, amely még Krisztus iránt érzett szeretetét is felülmúlta. JE 580.3
Kedd, Szeptember 10.
Gecsemáné
Olvassátok el a Márk 14:32-42-t. Mit imádkozott Jézus a Gecsemánéban, és hogyan válaszoltak az imára?
„ézus ismét elfordult tanítványaitól és visszatért magányos menedékhelyére, a nagy sötétség borzalmától esett arcra borulva a földre. Isten Fiának emberi természete remegett a szörnyű megpróbáltatás órájában. Most nem imádkozott tanítványaiért, hogy hitük ne legyen ingadozó, hanem csak saját megkísértett és szenvedő lelkéért könyörgött. Elérkezett a rettenetes pillanat. Az a pillanat, amelynek el kellett döntenie a világ sorsát. Az emberiség sorsa még függőben volt. Krisztus még most is megtagadhatta volna a bűnös emberi nemzetségért meghatározott és elrendelt pohár kiivását. Még nem volt túl késő. Jézus még letörölhette volna orcájáról a véres verejtékcseppeket és hagyhatta volna, hogy az emberek vesszenek el bűneikben. Azt mondhatta volna: A bűnös hadd kapja meg bűnéért büntetését, én pedig visszamegyek az én Atyámhoz. Vajon Isten Fia kiissza-e a megaláztatás és a haláltusa keserű poharát? Vajon az ártatlan elszenvedi-e a bűn átkának a következményét, hogy megmentse a bűnöst? A szavak remegve hagyták el Jézus halovány ajkait: “Atyám, ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod” (Mt 26: 42). JE 596.1
Jézus háromszor mondta el ezt az imádságot. Emberi lénye háromszor riadt vissza ettől az utolsó, minden ténykedését megkoronázó áldozattól. Lélekben most az emberi nemzetség egész története még egyszer elvonul a világ Megváltójának szeme előtt. Látja, hogy a törvény megszegőinek el kell veszniük, ha magukra hagyja őket. Látja az emberek tehetetlenségét. Látja a bűn hatalmát. Az elkárhozott világ jajkiáltásai és panaszkodásai a szíve mélyéig hatolnak. Látja a világ fenyegető végzetét és meghozta döntését. Megmenti az embereket a kárhozattól, bármibe is kerül ez neki! Elfogadja vérrel való megkeresztelését, hogy általa az elkárhoztatásra szánt milliók örök életet nyerhessenek! Krisztus elhagyta mennyei otthonát, ahol csak tisztaság, boldogság és dicsőség honol, hogy megmentsen egy elveszett juhot, a bűn által elesetté lett világot. Krisztus nem tér el a küldetésétől. Ő szerzi meg az engesztelést az emberi nemzetségnek, amely a bűnben elesett. Imádsága most csak azt fejezi ki, hogy alárendelte magát sorsának, hogy nem futott meg feladata, küldetése teljesítése elől: “Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod” (Mt 26:42). JE 596.2
Jézus miután döntött, földre esett, mintha meghalt volna. Később ismét felemelkedett. Vajon hol voltak most tanítványai, hogy kezüket gyengéden Mesterük feje alá tegyék és megmossák homlokát, ábrázatát, amely valóban rútabb volt most, mint az emberek fiaié? Az Üdvözítő egyedül taposta a szőlőprést és az emberek közül nem volt senki sem vele (Vö. Ésa 63:3). JE 596.3
Isten együtt szenvedett Fiával. Az angyalok látták az Üdvözítő kínszenvedését. Látták, hogy az Urat a sátáni erők légiói vették körül, és hogy emberi természete összecsuklott az iszonyú szenvedés súlya alatt. JE 597.1
A mennyben néma csend volt. Ha a halandók láthatták volna az angyalok seregének a megdöbbenését, mikor néma fájdalommal figyelték, hogy az Atya világossága, szeretete és dicsősége sugarait miként különíti el szeretett Fiától, akkor jobban megértenék, hogy Isten szemében milyen ellenszenves és gyűlölt valami a bűn. JE 597.2
Az el nem bukott világok és a mennyei angyalok nagy érdeklődéssel figyelték, hogy a küzdelem miként közeledett a befejezése felé. A Sátán és gonosz szövetségesei, a hitehagyottak légiói elszántan figyelték ezt a nagy pillanatot a megváltás munkájában. A jó és a gonosz hatalmasságok annak meglátására várakoztak, hogy milyen válasz érkezik majd Krisztus háromszor is megismételt imádságára. Az angyalok segítséget kívántak vinni az isteni szenvedőnek, de ez nem történhetett meg. Isten Fia számára nem volt semmi mód a menekvésre. Ebben a szörnyű válságban, mikor minden kockán forgott, mikor a szenvedés pohara remegett a szenvedő kezében, megnyílt a menny, s világosság ragyogott fel a válság órájának sötétségében; és a hatalmas angyal, aki Isten előtt állott, aki azt a helyet foglalta el, amelyről a Sátán levettetett, Krisztus mellé érkezik. Nem azért jött, hogy kivegye a poharat Krisztus kezéből, hanem azért, hogy megerősítse az Üdvözítőt a pohár kiivására az Atya szeretetének bizonyosságával. Az angyal azért jött, hogy erőt adjon az isteni-emberi könyörgőnek. Figyelmét a megnyílt egekre irányította, és megmutatta a Megváltónak azokat a lelkeket, akik szenvedéseinek az eredményeképpen megmenekültek a kárhozattól. Az angyal arról is biztosította Krisztust, hogy az Atya nagyobb és erősebb mint a Sátán, és hogy az ő halála megsemmisítő vereséget jelent a Sátán számára. Ennek a világnak királyságát Isten a legmagasabbrendű Szentnek adja. Az angyal azt mondotta Krisztusnak, hogy “lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik” (Ésa 53:11), mert meglátja majd a megmentett emberi nemzetség sokaságát. JE 597.3
Szerda, Szeptember 11
Menekülés Jézustól, mindent hátrahagyva
Olvassuk el a Márk 14:43-52-t. Mi történik itt, ami olyan döntő fontosságú az üdvösség terve szempontjából?
„Az alvó tanítványok hirtelen felébredtek, mikor világosság vette körül Üdvözítőjüket. Látták, hogy egy angyal hajol a földre esett Mesterük fölé. Látták, hogy ez az angyal keblére ölelte Üdvözítőjük fejét és a menny felé mutatott. Hallották az angyal hangját, amely édes zenéhez volt hasonlatos, és a vigasztalás és a reménység szavait ejtette ki száján. A tanítványok visszaemlékeztek a megdicsőülés hegyén lejátszódott jelenetre. Megemlékeztek arról a dicsőségről, amely a jeruzsálemi templomban vette körül Jézust és Isten hangjára is emlékeztek, amely a felhőből szólalt meg. Most ugyanaz a dicsőség mutatkozott meg. Ettől kezdve nem volt szívükben félelem Mesterükért. Krisztus Isten gondoskodása alatt állott, Aki egy hatalmas angyalt küldött el, hogy oltalmazza őt. A tanítványok fáradságukban engedtek a különleges bódulatnak, amely erőt vett rajtuk. Jézus ismét aludva találta őket. Szomorúan tekintett rájuk és ezt mondotta; “Aludjatok immár és nyugodjatok. Ímé elközelgett az óra és az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik” (Mt 26:45). Amikor ezeket a szavakat mondotta, meghallotta az őt kereső csőcselék lábdobogását és azt mondotta; “Keljetek fel, menjünk! Ímé elközelgett, aki engem elárul” (Mt 26:46). JE 598.2
Az előbbi kínszenvedésnek semmi nyoma sem volt látható Jézuson, mikor előlépett, hogy találkozzék árulójával. Tanítványai előtt állva ezt kérdezte; “Kit kerestek?” Azok azt felelték: “A názáreti Jézust”. Jézus ezt válaszolta; “Én vagyok” (Jn 18:4-5). Ebben a pillanatban az az angyal, aki rövid idővel előbb szolgálta Jézust, odaállt Jézus és a csőcselék közé. Az isteni világosság fénnyel árasztotta el az Üdvözítő arcát és egy galambhoz hasonló árnyék esett alakjára. Ez isteni dicsőség jelenlétében a gyilkos indulatoktól megszállott tömeg egy pillanatig sem tudott megállni. Hátra tántorodtak. A papok, a vének, a katonák és még Júdás is halott emberként estek a földre. JE 598.3
Az angyal visszavonult és a világosság elhalványult. Jézusnak alkalma lett volna arra, hogy elmeneküljön, de ott maradt. Megdicsőültként állt a kemény szívű csapat között. Most a csőcselék tagjai hevertek arcra borulva tehetetlenül a földön, Krisztus lábainál. A tanítványok csodálkozással és áhítattal nézték ezt a jelenetet. JE 598.4
A jelenet azonban hirtelen megváltozott. A csőcselékhez tartozók felugrottak. A római katonák, a papok és Júdás Krisztus köré gyülekeztek. Látszott, hogy elszégyellték magukat gyengeségük miatt, és attól féltek, hogy Jézus mégis elmenekül előlük. A Megváltó ismét egy kérdést intézett hozzájuk: “Kit kerestek?” Jóllehet, elegendő bizonyítékuk volt arra, hogy az, Aki előttük áll Isten Fia, de nem engedték erről magukat meggyőzni. Jézus kérdésére, hogy “Kit kerestek?” ismét azt felelték: “A názáreti Jézust” (Jn 18:7). Ekkor az Üdvözítő azt mondotta: “Mondtam néktek, hogy én vagyok az. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el” (Jn 18:8), s a tanítványaira mutatott. Jézus tudta, hogy tanítványainak milyen gyenge volt a hite és ezért igyekezett megvédeni őket a kísértéstől és a törvényszéki kihallgatástól. Készen volt arra, hogy feláldozza magát érettük. Júdás, az áruló nem feledkezett meg arról a szerepről, amelyet el kellett játszania. Mikor a csőcselék berontott a kertbe, Júdás vezette őket. Júdás ment előttük, és szorosan mögötte a főpap. Jézus üldözői számára Júdás ezt a jelet adta: “Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt” (Mt 26:48). Most ezzel a csókkal úgy tett, mintha egyáltalán nem lenne semmi kapcsolata a csőcselékkel és annak vezetőivel. Közel érve Jézushoz, bizalmas barátként megfogta a kezét. Majd ismételten megcsókolta ezekkel a szavakkal; “Üdvöz légy Mester!” (Mt 26:49). Azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy együttérez Jézussal és szánja őt veszedelemmel teljes helyzetében, és ezért még néhány könnycseppet is ejtett. JE 599.1
Jézus így szólt hozzá: “Barátom, miért jöttél?” (Mt 26:50). Jézus hangja a szomorúságtól remegett, mikor még ezt a kérdést is hozzátette: “Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát?” (Lk 22:48). Ezeknek a szavaknak fel kellett volna ébreszteniük az áruló lelkiismeretét, és meg kellett volna érinteniük konok szívét. Júdást azonban elhagyta minden tisztesség, hűség és emberi gyengédség. Vakmerően és kihívóan állt ott, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy megváltozott volna a Jézussal szembeni elhatározása. Júdás eladta magát a Sátánnak, és nem volt ereje ahhoz, hogy ellene szegüljön utasításainak. Jézus nem utasította vissza. JE 599.2
A csőcselék merész lett, mikor azt látták, hogy Júdás megérintette azt a személyt, aki nemrég megdicsőítetten állt szemeik előtt. Most már rá merték vetni a kezüket Jézusra. Elfogták őt, és megkötözték azokat a drága kezeket, amelyekkel eddig mindig és mindenkivel csak jót cselekedett. JE 600.1
A tanítványok azt gondolták, hogy Mesterük nem engedi majd magát elfogni. Úgy vélték, hogy ugyanaz a hatalom, amely az üldözőket halottként a földre sújtotta, most is tehetetlenné teszi azokat mindaddig, amíg Jézus és ők el nem távoznak a helyszínről. De csalódniuk kellett, és méltatlankodtak, mikor azt látták, hogy előveszik a köteleket és megkötözik Annak a kezét, Akit szerettek. Péter haragjában hirtelen kihúzta a kardját és fegyverrel próbálta megvédelmezni Mesterét, de csak annyit ért el, hogy levágta a főpap egyik szolgájának a fülét. Jézus, amikor látta, hogy mi történt, kiszabadította a kötelekből a kezét, bár a római katonák erősen tartották -, és azt mondta: “Elég eddig. És illetvén annak fülét, meggyógyítá azt” (Lk 22:51). Jézus így szólt Péterhez: “Tedd helyére szablyádat; mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük. Avagy azt gondolod-e, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” (Mt 26:52-53) — és minden tanítványom mellé is állítson egy légió angyalt? A tanítványok azon gondolkodtak és kérdezgették magukban, Jézus miért nem menti meg magát és őket is? Az Úr ekkor hangosan ezt felelte ki nem mondott kérdésükre: “De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni?” (Mt 26:54). “Avagy nem kell-é kiinnom a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn 18:11). JE 600.2
A zsidó vezetők hivatalos méltósága nem akadályozta meg őket abban, hogy csatlakozzanak Jézus üldözőihez. Jézus letartóztatása túl fontos ügy volt ahhoz, hogy azt teljesen alárendeltjeikre bízzák. A papok és a vének csatlakoztak a templomőrséghez és a zajongó csőcselékhez, és velük együtt követték Júdást a Gecsemáné-kertbe. Micsoda társaság volt az, amellyel ezek az egyházi méltóságok összeszövetkeztek? A városnak a söpredéke, akik állandóan szomjaztak az izgalmakra, felfegyverkezve olyan eszközökkel, mintha vadat üldöznének. JE 600.3
Krisztus a papok és vének felé fordult és átható tekintettel nézett rájuk. Azokat a szavakat, amelyeket mondott nekik, bizonyára életük végéig nem tudták többé elfelejteni. Azok a mindenható Isten hegyes nyilai voltak. JE 600.4
Jézus méltóságteljesen szólt hozzájuk: “Mint valami latorra úgy jöttetek szablyákkal és fustélyokkal? Mikor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek én reám; de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma” (Lk 22:52-53). JE 601.1
A tanítványok halálra rémültek, mikor azt látták, hogy Jézus engedi magát elfogni és megkötözni. Megbotránkoztak azon, hogy Neki is, és nekik is el kellett szenvedniük ezt a megaláztatást. Nem tudták megérteni Uruk magatartását, és hibáztatták Őt, hogy megadta magát a csőcseléknek. Méltatlankodásukban és félelmükben Péter azt ajánlotta, hogy mentsék meg legalább önmagukat. Elfogadták javaslatát, és “elhagyva Őt, mindnyájan elfutának” (Mk 14:50). Krisztus azonban előre megmondta, hogy még a tanítványai is hűtlenül elhagyják Őt. “Ímé eljő az óra — mondta — és immár eljött, hogy szétoszoljatok, kiki az övéihez és engem egyedül hagyjatok, de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16:32). JE 601.2
Szeptember 12., Csütörtök
Ki vagy te?
Olvassátok el a Márk 14:60-72-t. Hasonlítsd össze, hogyan reagált Jézus az eseményekre, ellentétben azzal, amit Péter tett. Milyen tanulságokat vonhatunk le a különbségből?
Végül Kajafás jobb kezét az ég felé emelte és ünnepélyes eskü formájában szólította meg Jézust: “Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nekünk, ha te vagy-e a Krisztus, az Istennek fia?” (Mt 26: 63). JE 609.3
Erre a felszólításra Krisztusnak feleletet kellett adnia; nem maradhatott csendben. Van idő, amikor hallgatni kell, de van idő, amikor meg kell szólalni. Eddig Jézus még nem felelt, nem szólalt meg, mert nem közvetlenül kérdezték meg. Jézus tudta, hogy az, amit most majd felelni fog a neki szegezett kérdésre, bizonyossá teszi számára a halált. A felszólítást azonban olyan valaki intézte hozzá a legfenségesebb Isten nevében, aki a nép legmagasabbrendű elismert hatósága volt. Krisztus nem akart mulasztást elkövetni a törvény iránti tisztelet megmutatása terén, még ennél többet is meg kellett mutatnia, hiszen az Atyához való kapcsolatát is ebben a kérdésben vonták kétségbe. Krisztusnak világosan ki kellett jelentenie isteni lényét és küldetését. Jézus így szólt egyszer a tanítványaihoz: “Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10:32). Most saját példájával ismételte és erősítette meg ezt a tanítását. JE 609.4
“Mostantól fogva meglátjátok — mondotta Jézus — az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben” (Mt 26:64). Ezekkel a szavakkal a fordított képét adta meg annak a jelenetnek, amely éppen akkor játszódott le. Krisztus az élet és a dicsőség Ura, Isten jobbján ül. Krisztus ítéli meg az egész földet és döntése ellen nincs helye semmiféle fellebbezésnek. Ekkor minden titkos dolog Isten jelenlétének a világosságában mutatkozik meg, ott lesz nyilvánvalóvá. Minden emberre kimondják a tettei alapján meghozott helyes ítéletet. JE 610.1
A jelenet azután eltűnt a szemei elől, és a látomásából ismét visszakerült a valóságba. Krisztus szavai mélyen belevágtak Kajafásnak, a szadduceusnak szívébe és lelkébe. Kajafás nem fogadta el, tagadta a feltámadás, az utolsó ítélet és az eljövendő élet tanát. Sátáni dühvel kezdett őrjöngeni. JE 610.3
Ennek az előtte álló embernek, ennek a fogolynak kell-e lerombolnia dédelgetett elméleteit? Megszaggatta köntösét, hogy a nép lássa kinyilvánított borzalmát, és megparancsolta, hogy további előzetes tárgyalások nélkül ítéljék el a foglyot istenkáromlásért. “Mi szükségünk van még bizonyságokra? — mondotta — Ímé most hallottátok az ő káromlását”. “Mit gondoltok? Azok pedig felelvén mondának: Méltó a halálra” (Mt 26:65-66). Krisztust tehát a főtanács tagjai egyhangúlag halálra ítélték. JE 610.4
Mikor Kajafás megszaggatta szolgálati ruháját, akkor ezzel a cselekedetével azt a helyzetet mutatta meg, amelybe a zsidók, mint nép kerülnek majd Isten előtt. Isten választott népe elkülönítette magát Istentől, és nagyon gyorsan olyan néppé vált, amelyet Isten többé már nem ismert el saját népének. Mikor Krisztus a kereszten ezt kiáltotta: “Elvégeztetett!” (Jn 19:30) és a templom kárpitja ketté hasadt, a Szent Vigyázó kijelentette, hogy a zsidó nép elvetette Őt, akire mutatott egész istentiszteleti rendszerük és az “árnyékszolgálat”. Izrael elvált Istentől. Kajafás bátran megszaggathatta szolgálati ruháját, amely ruha azt jelképezte, hogy ő képviseli a nagy Főpapot, mert szolgálati ruhájának nem volt többé semmi értelme és jelentése, sem az ő számára, sem népe számára. A főpap teljes joggal szaggathatta meg szolgálati ruháját irtózatból eredően, önmagáért és népéért. JE 612.3
Péter nem akarta, hogy megtudják, ki is volt ő valójában. Úgy állította be magát, mintha teljesen közömbös szemlélője lenne az eseményeknek, és így helyezkedett el az ellenséges területen, ezzel könnyű prédájává vált a kísértésnek. Ha arra szólították volna fel, hogy harcoljon Mesteréért, akkor bátor katona lett volna; de amint a gúnyolódás ujja mutatott reá, akkor gyávának bizonyult. Sokan vannak olyanok, akik nem húzódoznak az Urukért való hadviseléstől, de a kicsúfolás hitük megtagadására készteti őket. Társulva azokkal, akiket el kellene kerülniük, könnyen a kísértés útjára engedik magukat csábítani. Szinte meghívják az ellenséget, hogy kísértse meg őket. Az ellenség azután a kísértések segítségével olyan dolgok kimondására és megtételére vezeti el őket, amiket más körülmények között sohasem mondanának ki és nem tennének meg, és így nem lennének vétkesek azokban. Krisztusnak az a tanítványa, aki manapság álruhába bújtatja hitét a szenvedésektől és a szégyentől való félelme miatt, az éppen olyan valóságosan megtagadja Urát, mint Péter tette a bírósági tárgyalóterem udvarán. JE 614.2
Miközben a lealacsonyító esküdözések még alig hagyták el Péter ajkát, és a kakas hangja még mindig a fülében csengett, az Üdvözítő elfordult a sötét pillantásokat vető bírálóitól és rátekintett szegény tanítványára. Ugyanakkor Péter is Mesterét kereste meg szemével. Jézus tekintetéből mély szánalmat és szomorúságot tudott leolvasni; nem volt abban semmi harag. JE 615.3
Jézus sápadt, szenvedő arcának, remegő ajkainak, részvétet és megbocsátást kifejező tekintetének a látványa hegyes nyílként fúródott Péter szívébe. Felébredt a lelkiismerete. Megelevenedett az emlékezete. Visszaidézte a csak néhány órával előbb tett ígéretét, hogy Urával még a börtönbe és a halálba is elmenne. Visszaemlékezett bánatára, mikor az Üdvözítő azt mondta neki a felház szobájában, hogy háromszor tagadja majd meg Urát ugyanazon az éjszakán. Péter éppen most jelentette ki, hogy nem is ismeri Jézust, de most keserű fájdalommal rájött, hogy Ura milyen jól ismerte őt, és hogy szívében milyen pontosan elolvasta azokat a hamisságokat, amelyekről jószerével ő maga sem tudott, mert ismeretlenek maradtak számára. JE 615.4
Szeptember 13., Péntek
További Tanulmányozásra
Mikor a bírók kihirdették Jézus elítéltetését, sátáni düh kerítette hatalmába az embereket. Úgy ordítoztak, mint a vadállatok. A tömeg Jézus felé rohant és ezt kiabálták: Bűnös! Végezzétek őt ki! Ha nem lettek volna ott a római katonák, akkor Jézus nem élt volna a Golgotán való keresztre szegezése időpontjáig. Darabokra szaggatták volna szét bírái szeme láttára, ha a római katonaság nem lépett volna közbe és katonai erővel meg nem akadályozta volna ebben a csőcseléket.JE 618.1
A pogány emberek mérgesek lettek, mikor azt látták, hogy olyan valakivel bánnak embertelenül, akire nem bizonyítottak rá semmi bűntettet. A római tisztek kijelentették, hogy a zsidók azzal, hogy elítélték Jézust és ítéletüket ki is mondták, megsértették a római hatalmat. Sőt még a zsidó törvénnyel is ellentétben állott az a tény, hogy egy embert saját tanúvallomása alapján ítéltek halálra. A rómaiak közbelépése pillanatnyi nyugalmat, szünetet hozott létre az eljárásokban, de a zsidók vezetői nem éreztek sem szánalmat, sem szégyent azért, amit Jézussal tettek. JE 618.2
A papok és a főemberek megfeledkeztek hivataluk méltóságáról és jogtalanul jártak el Isten Fiával szemben. Ezt az eljárásukat aljas kifejezésekkel tűzdelt beszédmód útján tárták a nyilvánosság elé. Kigúnyolták alacsony származása miatt. Kijelentették, hogy az az igénye, amelynek alapján önmagát hirdette ki Messiásnak, kiérdemelte a legmegszégyenítőbb halált. A legzüllöttebb csőcselék részesítette a leggyalázatosabb bánásmódban az Üdvözítőt. Egy ruhadarabot dobtak a fejére és ellenségei így verték arcul. Azután megkérdezték tőle: “Prófétáld meg nekünk Krisztus, kicsoda az, aki üt téged?” (Mt 26:68). Mikor a ruhadarabot eltávolították a fejéről, akkor egy gonosztevő az arcába köpött.JE 618.3
Isten angyalai hőségesen feljegyeztek minden sértő tekintetet, szót és cselekedetet, amit szeretett Urukkal szemben elkövettek. Egy napon azonban mindazok a gonosz emberek, akik kigúnyolták és beleköptek Krisztus nyugodt, sápadt arcába, majd a saját dicsőségében látják meg Őt, amint ragyogóan fénylik szemeik előtt, mint a nap. JE 618.4