Viszályok Jeruzsálemben
9. Lecke, 3. Negyedév, 2024. Augusztus 24-30.
Ossza meg ezt a leckét
Szombat Délután, Augusztus 24.
Emlékszöveg:
„És mikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket.” Márk 11:25
A szadduceusok azzal hízelegtek maguknak, hogy a világon a legszigorúbban ragaszkodnak az Írásokhoz. Jézus azonban megmutatta, hogy nem ismerik azok valódi értelmét. A tudást csak a Szentlélek világossága teheti helyére a szívben. Zavaros hitük és értelmi sötétségük oka Jézus szerint, hogy nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Isten titkait véges okoskodásuk keretei közé akarták szorítani. Krisztus felhívta őket: nyissák meg értelmüket a szent igazságok előtt, ez kiszélesíti és elmélyíti felfogásukat. Ezrek válnak hitetlenekké, mert véges elméjük nem értheti meg Isten titkait. Nem tudják megmagyarázni az isteni erő csodás megnyilatkozását, a gondviselést, ezért az ilyen erő bizonyítékait elutasítják, azt a természet olyan működésének tulajdonítják, amit még kevésbé tudnak megmagyarázni. A bennünket körülvevő rejtélyek egyetlen kulcsa, ha felismerjük bennük Isten jelenlétét és erejét. Az embernek el kell ismernie Istent, a világegyetem Teremtőjét, aki parancsol és végrehajt mindeneket. Átfogóbb ismerettel kell rendelkeznie Isten jelleméről és művének titkairól. JE 510.2
Vasárnap, Augusztus 25.
Dicsőséges bevonulás
Olvassuk el a Márk 11:1-11-et és a Zakariás 9:9, 10-et. Mi történik itt?
Krisztus a hét első napján vonult be diadalmasan Jeruzsálembe. A tömegek, melyek Bethániába sereglettek, hogy lássák Őt, most kíváncsian várták fogadtatását, s kíséretébe szegődtek. Rengeteg ember haladt a város felé a húsvétra, ezek is csatlakoztak a Jézust követő sokasághoz. Az egész természet örült. A fák zöldbe öltöztek, virágaik csodálatos illata betöltötte a levegőt. Új élet és öröm lelkesítette az embereket. Az új ország reménye ismét zsendült. JE 479.3
Jézus be akart vonulni Jeruzsálembe, ezért előreküldte két tanítványát, hogy hozzanak neki egy nőstényszamarat vemhestül. A Megváltó már születésekor idegenek vendégszeretetére volt utalva. A jászol, melyben feküdt, kölcsönzött pihenőhely volt. Most — noha az Övé a sok állat az ezernyi hegyen — egy idegen jóindulatától függött: kap-e egy állatot, melyen bevonulhat Jeruzsálembe, mint király. Istensége még az apró utasításokban is megmutatkozott, melyeket tanítványainak adott küldetéséről. Amint előre megmondta, a kérést: “az Úrnak van szüksége rájuk” (Mt 21:3) készségesen teljesítették. Jézus olyan csikót választott, melyen még senki sem ült. A tanítványok kitörő lelkesedéssel terítették ruháikat az állatra, és ráültették Mesterüket. Eddig Jézus mindig gyalog utazott, s a tanítványok először csodálkoztak, amiért most egy állatot választott. Szívükben felcsillantotta a reményt az örömteli gondolat, hogy Ő a fővárosba megy, királlyá kiáltják, majd érvényesítik királyi hatalmát. Útközben elmondták fényes várakozásaikat Jézus barátainak, az izgalom közelben, távolban egyaránt terjedt, s a népben a várakozás tetőfokára hágott. JE 479.4
Krisztus a zsidó királyi bevonulási szokás szerint járt el. Azon az állaton ült, melyen Izrael királyai is, s melyről a prófécia megjövendölte, hogy így fog a Messiás eljönni országába. Ahogy felültették a csikóra, hangos diadalkiáltás remegtette meg a levegőt. A sokaság éltette a Messiást, királyát. Jézus most fogadta a hódolatot — ezt azelőtt sohasem engedte meg -, s tanítványai ezt bizonyítéknak fogták fel, hogy boldog reményeik teljesülnek: láthatják Őt trónra lépni. A sokaság meg volt győződve róla, hogy eljött felszabadulásuk órája. Képzeletben már látták a római seregek kiűzését Jeruzsálemből, Izraelt újból független nemzetté válni. Mindenki boldog volt és izgatott, az emberek egymást fölülmúlva fejezték ki hódolatukat iránta. Nem tudtak külső pompát, ragyogást biztosítani, de átadták neki boldog szívük imádatát. Nem nyújthattak át drága ajándékokat, de felsőruháikat terítették elé szőnyegül, s az utat lombos olaj- és pálmaágakkal hintették be. Nem vihettek királyi zászlókat a diadalmenet élén, hanem óriási pálmaágakat vágtak — a győzelem természet-adta jelképeit -, és üdvrivalgás, hozsánnák közepette fennen lobogtatták azokat. JE 480.1
Ahogy haladtak, a tömeg egyre nőtt azokkal, akik hallottak Jézus érkezéséről, és sietve csatlakoztak a menethez. Állandóan nézők vegyültek a tömegbe, s ezt kérdezték: Ki ez? Mit jelentsen ez az egész tömegmegmozdulás? Mindannyian hallottak Jézusról, várták Jeruzsálembe, azonban azt is tudták, hogy mindez ideig elutasított minden trónra léptetési erőfeszítést, ezért rendkívüli megdöbbenéssel tapasztalták, hogy ez Ő. Találgatták, mi okozhatta Benne ezt a változást, hiszen kijelentette, hogy az Ő országa nem e világból való. JE 480.2
Hétfő, Augusztus 26.
Megátkozott fa és megtisztított templom
Olvassátok el a Márk 11:12-26-ot. Mi a jelentősége az itt ábrázolt eseményeknek?
Jézus az egész éjszakát imában töltötte, majd reggel visszajött a templomba. Útközben áthaladt egy fügefaligeten. Éhes volt, “és meglátván messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje” (Mk 11:13). JE 489.2
Bizonyos területek kivételével nem jött még el a fügeérés ideje, a jeruzsálemi magaslatokról nyugodtan el lehetett mondani: “Nem vala fügeérésnek ideje” (Mk 11:13). Ebben a kertben, ahol Jézus járt, egy fa megelőzte az összes többit. Már levelek borították. A fügefa természetéhez tartozik, hogy még a levelek kibomlása előtt megjelennek a növekedő gyümölcsök. Ezért ez a tökéletes lombozatú fa érett gyümölcsöt ígért. A látszat azonban csalóka volt. Jézus végignézte az ágakat a legalsótól a legfölső gallyig, de “levélnél egyebet semmit sem talála” (Mk 11:13). Kérkedő lombsátor volt, semmi más. JE 489.3
Krisztus megátkozta, hogy száradjon ki. “Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki” (Mk 11:14), — mondotta. Másnap reggel, amikor a Megváltó és tanítványai ismét a város felé tartottak, a kiszáradt ágak és hulló levelek felkeltették figyelmüket. “Mester, — szólt Péter — nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradott” (Mk 11:21). JE 489.4
A fügefa megátkozása jelképes eljárás volt. A Krisztus előtt kérkedő, lombsátrát fitogtató meddő fa a zsidó nemzetet jelképezte. A Megváltó szerette volna világossá tenni tanítványai számára Izrael végzetének okát és bizonyosságát. Ezért ruházta föl a fát erkölcsi tulajdonságokkal, tette az isteni igazság letéteményesévé. A zsidók minden más nemzettől különböztek, mert hűséget fogadtak Istennek. Ő különleges előjogokkal ruházta fel a népet, s emiatt minden más népnél igazabbnak tekintették magukat. A világ szeretete és a nyereségvágy azonban megrontotta őket. Dicsekedtek ismereteikkel, de tudatlanok voltak Isten kívánalmait illetően, s képmutatás jellemezte őket. A terméketlen fához hasonlóan nyújtották széjjel követelőző ágaikat, melyek külsőleg dúsak voltak, gyönyörűek a szemnek, de semmit sem nyújtottak, hanem csak levelet. A zsidó vallásból csodás temploma, szent oltárai, süveges papjai, lenyűgöző szertartásai mellett — noha az külső megjelenésében valóban megfelelő volt — hiányzott az alázatosság, a szeretet és a jóindulat. JE 490.2
A kert egyetlen fügefáján sem volt gyümölcs, a lomb nélküli fák azonban nem keltettek várakozást, nem okoztak csalódást. Ezek a fák jelképezték a pogányokat. Éppúgy hiányzott róluk a gyümölcs, mint a zsidóknál az istenesség, de ők nem is állították, hogy Istent szolgálják. Nem tettek dicsekvő kijelentéseket jóságukról. Vakok voltak Isten műveivel és útjaival szemben. Számukra még nem jött el a fügeérés ideje. Még mindig várták a napot, amely elhozza nekik a reményt és a világosságot. A zsidók nagyobb áldásokat kaptak Istentől, elszámolással tartoztak, amiért visszaéltek ezekkel az ajándékokkal. A kiváltságok, melyekkel dicsekedtek, csak növelték bűnüket. JE 490.3
Jézus éhesen jött a fügefához, hogy eledelt találjon. Így jött Izraelhez, éhesen, hogy az igazság gyümölcseit találja meg náluk. Ajándékait árasztotta rájuk, hogy gyümölcsöt teremjenek a világ áldására. Minden lehetőséget és kiváltságot biztosított nekik, s cserébe együttérzésüket, együttműködésüket kívánta kegyelmi munkájához. Önfeláldozást és könyörületességet szeretett volna látni bennük, buzgóságot Istenért, mély lelki vágyakozást embertársaik üdvösségéért. Ha megtartották volna Isten törvényét, ugyanazt az önzetlen munkát végezték volna, amit Krisztus. Az Isten és ember iránti szeretetet azonban elhomályosította a büszkeség és önelégültség. Romlást hoztak magukra azzal, hogy nem akartak másoknak szolgálni. Isten rájuk bízta az igazság kincseit, ők ezt nem továbbították a világnak. A terméketlen fügefában láthatták bűnüket és annak büntetését is. A Megváltó átka alatt elhervadt, elfonnyadt, letarolt, gyökerestül kiszáradt fügefa megmutatta, mivé válik a zsidó nép, ha Isten visszavonja kegyelmét. Nem hajlandók másokat is áldásban részesíteni, tehát ezentúl ők sem kapják azt meg. Így szól az Úr: “Romlásodra lett Izrael” (Hós 13:9). JE 491.1
„A fügefaültetvény minden fája nélkülözte a gyümölcsöt; de a lombtalan fák nem keltettek várakozást, és nem okoztak csalódást. Ezek a fák a pogányokat képviselték. Ők éppúgy nélkülözték az istenfélelmet, mint a zsidók; de nem vallották, hogy Istennek szolgálnak. Nem hencegtek a jósággal. Vakok voltak Isten cselekedeteire és útjaira. Náluk még nem jött el a füge ideje. Még mindig vártak arra a napra, amely világosságot és reményt hoz számukra. A zsidókat, akik nagyobb áldásokat kaptak Istentől, felelősségre vonták azért, hogy visszaéltek ezekkel az ajándékokkal. A kiváltságok, amelyekkel dicsekedtek, csak növelték a bűnösségüket”. DA 583.1
A kert egyetlen fügefáján sem volt gyümölcs, a lomb nélküli fák azonban nem keltettek várakozást, nem okoztak csalódást. Ezek a fák jelképezték a pogányokat. Éppúgy hiányzott róluk a gyümölcs, mint a zsidóknál az istenesség, de ők nem is állították, hogy Istent szolgálják. Nem tettek dicsekvő kijelentéseket jóságukról. Vakok voltak Isten műveivel és útjaival szemben. Számukra még nem jött el a fügeérés ideje. Még mindig várták a napot, amely elhozza nekik a reményt és a világosságot. A zsidók nagyobb áldásokat kaptak Istentől, elszámolással tartoztak, amiért visszaéltek ezekkel az ajándékokkal. A kiváltságok, melyekkel dicsekedtek, csak növelték bűnüket. JE 490.3
Szolgálatának kezdetén Krisztus kiűzte a templomból azokat, akik szentségtelen üzletelésükkel beszennyezték azt. Határozott, isteni viselkedése rettegéssel töltötte el a fondorlatos kereskedők szívét. Küldetésének végén újból a templomba jött, és ugyanolyan szentségtelen kép fogadta, mint azelőtt. A dolgok állapota még rosszabbra fordult. A templom külső udvara hatalmas állatvásárra emlékeztetett. Állatbőgés, pénzcsengés vegyült az adók-vevők heves alkudozásával, s eközben hallatszott a szent szolgálatot viselők hangja. A templom méltóságai maguk is az adásvétellel, pénzváltással foglalatoskodtak. Olyan tökéletesen irányította őket a nyereségvágy, hogy Isten szemében nem voltak különbek a tolvajoknál. JE 495.1
Jézus azzal, hogy megtisztította a templomot a világi eladóktól és vásárlóktól, megmutatta küldetését: a szívet akarja megtisztítani a bűn szennyétől — a lelket megrontó földi kívánságoktól, önző vágyaktól, bűnös szokásoktól. JE 125.1
„Nem szabad világi csatornákba sodródnunk. Gondoljunk csak a templom megtisztítására Krisztus szolgálatának kezdetén, és élete végén, az ő személyes munkájára az emberiség álcájában. Kit talált nyereségre törekvőnek? A zsidók a templom udvarát a szentségtörő forgalom színterévé tették. A húsvét ősi és szent intézményét aljas haszonszerzés eszközévé tették. SpTA07 54.1
Ma ez a szentségtörő munka több mint megismétlődik. Üzeneteket fognak hordozni; és azok, akik elutasították az Isten által küldött üzeneteket, a legmegdöbbentőbb kijelentéseket fogják hallani. A Szentlélek olyan szentséggel és ünnepélyességgel ruházza fel a bejelentést, amely szörnyűnek fog tűnni azok fülében, akik hallották a végtelen szeretet könyörgéseit, és nem válaszoltak a bocsánat és a megbocsátás ajánlataira. A megsértett és megsértett Istenség fog beszélni, hirdetve az elrejtett bűnöket. Ahogyan a papok és az uralkodók felháborodással és rémülettel telve menekülésben kerestek menedéket a templom megtisztításának utolsó jeleneténél, úgy lesz ez az utolsó napok munkájában is. A csapásokat, amelyek azokon fognak elhangzani, akiknek világosságot kaptak a mennyből, de mégsem figyeltek rá, érezni fogják, de nem lesz erejük cselekedni.” SpTA07 54.2
Ezzel kétszer is figyelmeztetett típusosan arra, hogy a keresztény diszpenzáció lezárásakor is kétszer fogja megtisztítani egyházát: egyszer az első gyümölcsök, a 144 000, és másodszor a második gyümölcsök, a „nagy sokaság” elpecsételésekor. Jel 7:1-9.
Kedd, Augusztus 27.
Milyen hatalommal?
Olvassa el a Márk 11:27-33-at. Milyen kihívással fordultak a vallási vezetők Jézushoz, és hogyan válaszolt?
“Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? és ki adta néked ezt a hatalmat?” (Mk 11:18). Azt várták, hogy kijelenti: hatalma Istentől van. Készek voltak meghazudtolni egy ilyen állítást. Jézus azonban látszólag máshová tartozó kérdést vetett fel, s válaszát az erre adott felelettől tette függővé. “A János keresztsége — kérdezte — honnan vala? Mennyből-é, vagy emberektől?” (Mt 21:25). JE 498.3
A papok látták, hogy olyan dilemmába kerültek, amiből semmilyen okoskodás nem húzhatja ki őket. Ha azt mondják, hogy a János keresztsége a mennyből való, nyilvánvalóvá válik következetlenségük. Krisztus azt mondaná: Miért nem hittetek tehát néki? János bizonyságot tett Krisztusról: “Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29). JE 498.4
Ha a papok elhitték János bizonyságát, hogyan tagadhatták meg Krisztus Messiás-voltát? Ha elmondták volna, amit valójában hittek, hogy János szolgálata emberektől van, akkor a nép haragjának viharát zúdítják magukra, mert ők prófétának tartották Jánost. JE 499.1
A sokaság élénk érdeklődéssel várta a döntést. Tudták: a papok hitvallásukban elfogadták János szolgálatát, s elvárták, hogy minden további nélkül Isten küldöttjének ismerjék el őt. Miután a papok titkon tanácskoztak, elhatározták, hogy nem járatják le magukat. Képmutatóan tájékozatlanságot színlelve így szóltak: “Nem tudjuk.” “Én sem mondom meg néktek, — felelte Krisztus — micsoda hatalommal cselekszem ezeket” (Mt 21:27). JE 499.2
Olvassátok el a Márk 12:1-12-t. Hogyan követte Jézus a válasz megtagadását, és milyen hatása volt ennek?
Más példázatot halljatok: — folytatta Krisztus. Vala egy házigazda, aki szőlőt plántála, és azt gyepűvel körülvevé, sajtót ása le benne, és tornyot építe, és kiadá azt munkásoknak, és elutazék. Mikor pedig a gyümölcs ideje elérkezett vala, elküldé szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át az ő gyümölcsét. És a munkások megfogván az ő szolgáit, az egyiket megverék, a másikat megölék, a harmadikat pedig megkövezék. Ismét külde más szolgákat, többet mint előbb; és azokkal is úgy cselekedének. Utoljára pedig elküldé azokhoz a maga fiát, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni. De a munkások, meglátván a fiút, mondának maguk közt: Ez az örökös; jertek, öljük meg őt, és foglaljuk el az ő örökségét. És megfogván őt, kiveték a szőlőn kívül és megölék. Mikor azért megjő a szőlőnek ura, mit cselekszik ezekkel a munkásokkal?” (Mt 21: 33—40). JE 501.2
Jézus az összes jelenlevőhöz intézte kérdését, de a papok és vezetők válaszoltak: “Mint gonoszokat gonoszul elveszti őket; — mondták — a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak, akik beadják majd néki a gyümölcsöt annak idejében” (Mt 21:41). A szószólók először nem vették észre, kire vonatkozik a példázat, most azonban látták, hogy önmaguk felett mondtak ítéletet. A példázatban a gazda Istent jelképezi, a szőlő a zsidó nemzetet, a gyepű pedig a védelmükül szolgáló isteni törvényt. A torony a templomot szimbolizálta. A szőlőskert ura mindent megtett a felvirágoztatás érdekében. “Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; — mondja — mit meg nem tettem vele?” (Ésa 5:4) Ez kifejezi Isten lankadatlan gondoskodását Izraelről. Ahogyan a munkásoknak vissza kellett téríteniük a gazdának az őt megillető részt a szőlő terméséből, úgy Isten népének is a szent kiváltságokhoz méltó élettel kellett tisztelnie Őt. Ahogyan a munkások megölték a szolgákat, akiket a gazda a gyümölcsért küldött, úgy adták a zsidók is halálra az Istentől megtérésükre küldött prófétákat. Egyik követet a másik után gyilkolták meg. Eddig a példázat jelentése nem lehetett kérdéses, a folytatása azonban még világosabb és egyértelműbb. A szeretett fiúban — akit a szőlő ura végül elküldött engedetlen szolgáihoz, akit megragadtak és megöltek — a papok és főemberek láthatták Jézusnak és küszöbön álló sorsának félreérthetetlen képét. Máris tervezték annak meggyilkolását, akit az Atya utolsó felhívásként küldött hozzájuk. A hálátlan munkásokra kiszabott ítélet azok sorsát szemlélteti, akik Krisztust halálra adják. JE 501.3
Szerda, Augusztus 28.
Földi kötelességek mennyei eredménye
Olvassuk el a Márk 12:13-27-et. Mi történik itt, és milyen igazságokat tanít Jézus?
A farizeusokat mindig bosszantotta a rómaiak adószedése. Az adófizetést Isten törvényével ellentétesnek tartották. Itt volt a lehetőség, hogy tőrbe ejtsék Jézust. A kémek hozzá jöttek, s látszólagos őszinteséggel, mintha csak meg akarnák tudni kötelességüket, így szóltak: “Mester, tudjuk, hogy te helyesen beszélsz és tanítasz, és személyt nem válogatsz, hanem az Istennek útát igazán tanítod: szabad-é nékünk adót fizetnünk a császárnak, vagy nem?” (Lk 20:21 22). JE 506.2
Ha őszinték lettek volna e szavak: “tudjuk, hogy te helyesen beszélsz és tanítasz” (Lk 20:21), felértek volna egy csodálatos vallomással. Megtévesztő szándékkal ejtették ki őket, a bizonyságtétel mégis igaz volt. A farizeusok tudták, hogy Krisztus helyesen beszél és tanít, és saját bizonyságtételük ítéli el őket. JE 506.3
A kérdezők azt hitték, megfelelően palástolják szándékukat, Jézus azonban nyitott könyvként olvasott szívükben, és leleplezte képmutatásukat. “Mit kísértetek engem?” (Lk 20: 23) — kérdezte, és ezzel — bár nem kérték — jelt adott nékik: megmutatta, hogy ismeri titkos szándékukat. Még inkább összezavarodtak, amikor hozzátette: “Mutassatok nékem egy pénzt” (Lk 20:24). Odahoztak egyet, s Ő megkérdezte: “Kinek a képe és felirata van rajta? És felelvén, mondának: A császáré.” Jézus a pénzen levő feliratra mutatott, és így szólt: “Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek” (Lk 20:24-25). JE 506.4
A kémek azt várták, hogy Jézus közvetlenül — vagy így, vagy úgy — válaszol kérdésükre. Ha azt mondja: törvénytelen dolog adót fizetni a császárnak, feljelentették volna a római hatóságoknál, és letartóztatják lázadás szításáért. Ha kijelenti, hogy az adófizetés törvényes, elhatározták, hogy bevádolják a népnél, mert ellentmond Isten törvényének. Most zavarba jöttek, legyőzöttnek érezték magukat. Tervük szétzilálódott. Olyan sommás választ kaptak kérdésükre, amire nem volt mit mondaniuk. JE 507.1
A szadduceusok elhatározták, hogy ezt a tanítást kétségbe vonják. Vitába akartak szállni Jézussal, és biztosak voltak benne, hogy rossz hírbe hozhatják, ha nem is biztosíthatják elítélését. A feltámadás témáját választották a kikérdezésre. Ha egyetért velük, még inkább megsérti a farizeusokat. Ha ellentmond nekik, elhatározták, hogy nevetségessé teszik tanítását. JE 509.3
A szadduceusok úgy okoskodtak, hogy ha a test mind halhatatlan, mind halandó állapotában ugyanazokból az anyagi részecskékből áll, akkor a halálból történő feltámadás után is kell lennie húsnak és vérnek, s az örökkévalóságban a földön megszakadt életnek kell folytatódnia. Ebben az esetben következtetésük szerint a földi kapcsolatok is folytatódnak, minden ugyanúgy megy tovább, mint a halál előtt, ennek az életnek a gyarlóságai, szenvedélyei ismétlődnek az eljövendő életben is. JE 509.4
A kérdésre adott válaszában Jézus fellebbentette a fátylat a jövendő életről. “A feltámadáskor — mondta — sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben” (Mt 22:30). Rámutatott, hogy a szadduceusok hite téves. Kiindulópontjuk hamis. “Tévelyegtek, — tette hozzá — mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát” (Mt 22:29). Nem képmutatással vádolta őket, mint a farizeusokat, hanem hitbeli tévelygéssel. JE 510.1
A szadduceusok azzal hízelegtek maguknak, hogy a világon a legszigorúbban ragaszkodnak az Írásokhoz. Jézus azonban megmutatta, hogy nem ismerik azok valódi értelmét. A tudást csak a Szentlélek világossága teheti helyére a szívben. Zavaros hitük és értelmi sötétségük oka Jézus szerint, hogy nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Isten titkait véges okoskodásuk keretei közé akarták szorítani. Krisztus felhívta őket: nyissák meg értelmüket a szent igazságok előtt, ez kiszélesíti és elmélyíti felfogásukat. Ezrek válnak hitetlenekké, mert véges elméjük nem értheti meg Isten titkait. Nem tudják megmagyarázni az isteni erő csodás megnyilatkozását, a gondviselést, ezért az ilyen erő bizonyítékait elutasítják, azt a természet olyan működésének tulajdonítják, amit még kevésbé tudnak megmagyarázni. A bennünket körülvevő rejtélyek egyetlen kulcsa, ha felismerjük bennük Isten jelenlétét és erejét. Az embernek el kell ismernie Istent, a világegyetem Teremtőjét, aki parancsol és végrehajt mindeneket. Átfogóbb ismerettel kell rendelkeznie Isten jelleméről és művének titkairól. JE 510.2
Krisztus kijelentette hallgatóinak, hogy ha nem létezne feltámadás a halálból, az Írásoknak — melyekben állítólag hisznek — semmi hasznuk nem volna. Így szólt: “A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, amit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene” (Mt 22:31-32). Isten nyilvántartja a számunkra nem létező dolgokat. Kezdettől látja a véget, munkájának eredményét úgy tekinti, mintha már bevégezte volna. A drága holtak Ádámtól kezdve egészen a legutolsó meghaló szentig meghallják majd Isten Fiának hangját, s előjönnek a sírból a halhatatlan életre. Isten az ő Istenük lesz, ők pedig az Ő népe lesznek. Meghitt, gyöngéd kapcsolat fog fönnállni Isten és a feltámadott szentek között. Ezt az állapotot — melyet terve előirányzott — úgy tekinti, mintha máris létezne. Isten számára a holtak élnek. JE 510.
Csütörtök, Augusztus 29.
A legnagyobb parancsolat
Olvassátok el a Márk 12:28-34-et. Milyen mélyreható kérdést tett fel a barátságos írástudó, és milyen kettős választ adott Jézus?
„A farizeusok az első négy parancsolatot dicsőítették, melyek az ember kötelességére mutatnak Alkotója iránt. Szerintük ez sokkal lényegesebb, mint a másik hat, mely az ember embertársaival szembeni kötelességét határozza meg. Ennek eredményeként nagyban hiányzott náluk a gyakorlati kegyesség. Jézus megmutatta a népnek ezt az óriási hiányosságukat, és a jó cselekedetek szükségességét. Kijelentette, hogy a fát gyümölcseiről ismerik meg. Emiatt azzal vádolták, hogy az utolsó hat parancsolatot az első négy fölé emeli. JE 511.3
A törvénytudó közvetlenül kérdezte meg Jézust: “Melyik az első minden parancsolatok között?” Krisztus válasza is egyenes és ellentmondhatatlan: “Minden parancsolatok között az első: Halljad Izrael: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.” A második hasonlatos az elsőhöz — mondta Krisztus -, mert abból következik: “Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat” (Mk 12: 28-31). “E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22: 40). JE 511.4
A Tízparancsolat első négy parancsa ebben az egyetlen hatalmas előírásban foglalható össze: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből” (Mt 22: 37; 5Móz 6: 5). Az utolsó hat a másikban összegezhető: “Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22:39; 3Móz 19:18). Mindkét parancsolat a szeretet alapelvének kifejezése. Nem lehet az elsőt megtartani és a másodikat megszegni, sem a másodikat megtartani és közben az elsőt megszegni. Ha Isten elfoglalja jogos helyét a szív trónusán, felebarátunk is az őt megillető helyre kerül. Úgy fogjuk szeretni, mint önmagunkat. Csak ha Istent mindenek fölött szeretjük, akkor szerethetjük felebarátunkat elfogultság nélkül. JE 511.5
Mivel az összes parancsolat összefoglalható az Isten és ember iránti szeretetben, ebből következik, hogy ennek az alapelvnek az áthágása nélkül egyetlen parancsolat sem szeghető meg. Ezáltal Krisztus arra tanította hallgatóit, hogy Isten törvénye nem megannyi különféle parancsolatból áll, melyek közül egyesek nagyjelentőségűek, mások viszont kevésbé fontosak, és büntetlenül mellőzhetőek. Urunk isteni egységben mutatja be az első négy és az utolsó hat parancsolatot, s arra tanít, hogy az Isten iránti szeretet az összes parancsolatával szembeni engedelmességben nyilvánul meg. JE 512.1
Az írástudó, aki megkérdezte Jézust, sokat olvasta a törvényt, és megdöbbent e szavakon. Nem várta volna, hogy Jézus ilyen mélyen és alaposan ismeri az Írásokat. Látóköre tágult a szent parancsolatok alatt rejlő elvek tekintetében. Az összegyűlt papok és vezetők előtt őszintén bevallotta, hogy Krisztus helyesen értelmezi a törvényt. Ezt mondta: JE 512.2
“Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy Isten van, és nincsen kívüle más. És szeretni őt teles szívből, tel és elméből, teles lélekből és teles erőből, és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, többet ér minden égőáldozatnál és véres áldozatnál” (Mk 12:32-33). JE 512.3
Krisztus válaszának bölcsessége meggyőzte az írástudót. Tudta, hogy a zsidó vallás inkább a külső ceremóniákból áll, mint a belső kegyességből. Volt némi fogalma a puszta ceremoniális áldozatok, és a bűnért való engesztelés céljából hit nélkül történő vérontás értelmetlenségéről. Az Isten iránti szeretet és engedelmesség, az emberek iránti önzetlen megbecsülés ezeknél a rítusoknál értékesebbnek tűnt szemében. Ennek a férfinak a készsége, amivel elismerte Krisztus gondolkodásmódjának helyességét, határozott és azonnali válasza a nép előtt merőben más lelkületet igazolt, mint a papoké és a főembereké. Jézus szíve megindult ennek az őszinte írástudónak a láttán, aki merte vállalni a papok rosszallását és a főemberek fenyegetését: elmondta szívének meggyőződését. “Jézus pedig látván, hogy bölcsen felelt vala, monda néki: Nem messze vagy az Isten országától” (Mk 12:34). JE 512.4
Az írástudó közel volt Isten országához, mert felismerte, hogy az igazság tettei kedvesebbek Istennek, mint az égőáldozatok és felajánlások. Fel kellett azonban ismernie Krisztus isteni jellemét, hogy hit által erőt nyerjen, és igazságot cselekedjen. A rituális szolgálat értéktelen, ha nincs kapcsolatban Krisztussal élő hit által. Még az erkölcsi törvény is elveszti célját, ha nem a Megváltóval összefüggésben értelmezik. Krisztus ismételten megmutatta, hogy Atyjának törvénye mélyebb pusztán irányadó parancsoknál. A törvényben ugyanaz az elv testesül meg, ami az evangéliumban is megnyilatkozik. A törvény rámutat az ember kötelességére, megmutatja bűneit. Krisztusra kell tekintenie megbocsátásért, erőért, hogy tehesse, amit a törvény magában foglal. JE 512.5
Péntek, Augusztus 30.
További Tanulmányozásra
A farizeusok közel húzódtak Jézushoz, amikor az írástudó kérdésére válaszolt. Ekkor Ő megfordult, és számukra tett föl egy kérdést: “Miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől? Kinek a fia?” (Mt 22: 42). Ez a kérdés a Messiásra vonatkozó hitük próbája volt: vajon egyszerű embernek vagy Isten Fiának tekintik-e Őt. Kórusban hangzott a válasz: “A Dávidé” (Mt 22:42). Ezt a címet adta a prófécia a Messiásnak. Amikor Jézus hatalmas csodáival nyilvánította ki istenségét, amikor betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, az emberek kérdezgették maguk között: “Nem ez-é a Dávidnak ama Fia?” (Mt 12:23). A kananeus asszony, a vak Bartimeus és sokan mások így kiáltottak hozzá segítségért: “Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!” (Mt 15:22). Jeruzsálemi bevonulásakor üdvrivalgásokkal köszöntötték: “Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Mt 21:9). Azon a napon a kisgyermekek a templomban visszhangozták, örömmel tulajdonították Neki e nevet. Sokan azonban, akik Jézust Dávid Fiának hívták, nem ismerték el istenségét. Nem értették meg, hogy Dávid Fia egyúttal Isten Fia is. JE 513.1
Jézus válaszolt arra az állításra, hogy a Krisztus Dávid Fia: “Miképpen hívja tehát őt Dávid lélekben Urának, ezt mondván: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul. Ha tehát Dávid Urának hívja őt, mi módon fia? És senki egy szót sem felelhet vala néki; sem pedig nem meri vala őt e naptól fogva többé senki megkérdezni” (Mt 22:43-46; Zsolt 110:1). JE 513.2