“Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” Zsid 10:14
Az ellenséget nem érdekli hogyan, így vagy úgy, de minket meg akar téveszteni, és nem szabad alkalmat adnunk rá. Azt mondja Pál: “Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsid 12:1, 2.)
Isten hajdan Izráelt választotta ki, hogy általa kinyilvánítsa jellemét az emberiségnek, és hogy a világ üdvforrásává váljék. Rájuk bízta beszédének és akaratának kinyilatkoztatását. Már Izráel történelmének kezdetén ködös homályba veszett az istenismeret, a világ népeinek sok bűnös szokása miatt. Egykor ismerték Őt, de „nem mint Istent dicsőítették, sem néki hálákat nem adtak; hanem okoskodásaikban hiábavalókká lettek és az ő balgatag szívök megsötétedett.” (Rm. 1:21) Isten azonban nagy kegyelme folytán nem vetett véget életüknek, hanem alkalmat akart nekik adni, hogy kiválasztott népe által Vele újból megismerkedjenek. Az áldozati szertartások rendszere Krisztust mutatta be és magasztalta fel minden nép előtt, hogy akik Reá tekintenek, életet nyerjenek. Krisztus volt a zsidó szertartások alapzata. Az előrevetített jelképek rendszere tömören az egész evangéliumot foglalta magában; szemléltetés volt, amelyben a megváltás ígéretei egyesültek. Apostolok Története, 14.1 oldal.
Mózes törvénye nagyjából három részből áll. Az első a szertartási törvény, a templom törvénye - az áldozati törvény. Ezt a törvényt ma természetesen nem szabad betartanunk, csak az ellen-típust, mert előrevetítette az eljövendő dolgokat, különösen Krisztus első eljövetelét. Így van az, hogy ha az ószövetségi időkben éltünk volna, és nem tartottuk volna be az akkori áldozati törvényt és rendszert, akkor ezzel hitetlenségünket bizonyítottuk volna Krisztusban, aki eljövendő volt. Mivel azonban a keresztény korban élünk, ha most a tipikus áldozati törvényt és rendszert tartanánk be, ezzel hitetlenséget mutatnánk Krisztusban, aki eljött.
Hogyan írják le Jézus áldozatát a fenti szakaszok?
“A megváltás tervét, amely a Jézus Krisztus általi üdvösség jó hírét foglalja magában, először Ádámnak hirdették. Ez volt számára a remény csillaga, amely megvilágította a sötét és rettegett jövőt. Ádám látta, hogy Krisztus a reménység egyetlen ajtaja, amelyen keresztül beléphet és életet nyerhet. A bűnösök egyedül Krisztus által történő megmentésének terve Ádám, Noé, Ábrahám és a Krisztus eljövetele előtt éltek minden egymást követő nemzedékében ugyanaz volt, mint napjainkban. A pátriárkák, a próféták és az igaz Ábeltől kezdve az összes szent mártír várta az eljövendő Megváltót, akiben való hitüket áldozati felajánlásokkal mutatták ki. A keresztre feszítéskor az áldozatok tipikus rendszere megszűnt a nagy antitipikus áldozattal. Az állatok áldozata Isten drága Fiának bűntelen áldozatát árnyékolta be, és előre mutatott az ő kereszthalálára. De a keresztre feszítéskor a típus találkozott az antitípussal, és a tipikus rendszer ott megszűnt; de az erkölcsi törvénykönyv egyetlen jottányit sem törölt el Krisztus halálával. ST 1879. augusztus 7., par. 3
“Isten Fia a központja a megváltás nagy tervének, amely egységes terv minden korszakra kiterjed. Ő “a Bárány, aki a világ megalapítása óta megöletett”. Ő Ádám bukott fiainak és leányainak Megváltója az emberi próbaidő minden korszakában. "Nincs másban sem üdvösség; mert nincs más név az ég alatt, amely az emberek között adatott volna, hogy üdvözüljünk". Krisztus az az anyag vagy test, amely visszavetítette az árnyékát a korábbi diszpenzációkba. És amikor Krisztus meghalt, az árnyék megszűnt. Az erkölcsi kódex áthágása tette szükségessé az árnyékrendszert. És Krisztus halálával, amelyet Ádám óta az állatok vére árnyékolt be, ezek az áldozatok, és nem Isten törvénye, amelynek megszegése tette őket szükségessé, eltöröltetett." ST 1879. augusztus 7., par. 4
Mit mond a fenti szakasz Krisztus munkájáról a mennyei szentélyben?
A földi szentélyben a főpap (Krisztus példaképe) először a szent lakásban szolgált egész évben, majd az engesztelés napján, a szentély megtisztításának és a nép megítélésének napján, csak egy napig szolgált a Legszentebbben. Ez a kettős szolgálat azt jelenti, hogy a mennyei szentélyben a főpapnak, Krisztusnak szükségszerűen először a szent lakásban kell szolgálnia egészen az antitipikus engesztelés napjáig, majd azon a napon a Legszentebb lakásban, a trón előtt kell szolgálnia. Így a földi istentiszteletek is visszautasítják azt az elképzelést, hogy Krisztus közvetlenül a mennybemenetele után belépett a mennyei szentély Legszentebb helyiségében.
A szertartásrendszer tehát nagyon világosan feltárja, hogy attól kezdve, hogy Krisztus “Isten jobbjára ült” (Márk 16:19), ahol az “élet vizének folyója” van, egészen addig az időpontig, amikor Ő és az Atya a szentélyben lévő trónhoz költözött, ahol “az üvegtenger” van (Dán. 7:9, 10; Jel 4,6), főpapként szolgált helyettünk “a szent helyen”(Zsid 9,12); és hogy ugyanakkor az Atyával együtt, az örökkévaló uralkodói trónon (“Isten és a Bárány trónja”), az Atyával együtt uralkodott a bűntelen világegyetem felett.
A fenti, világos és egyértelmű tényekből az egyetlen tartható következtetés az, hogy Krisztus közvetlenül a mennybemenetele után, ahelyett, hogy a szentélyben a fátyolon belülre lépett volna, leült az Atyja jobbjára, a Paradicsomban, és onnan folytatta munkáját a szentély szent lakásában.
“Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle, Mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített.” Zsid 8:1, 2. “Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” Zsid 9:24. Valóban, “pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És miképpen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet.” (Zsid 9:26, 27) - a szentély megtisztítása (Dán 8:14).
“Tudom, hogy a szentélykérdés igazságban és igazságosságban áll, ahogyan azt oly sok éven át tartottuk...” GW 303.1
Mit árul el Istenről a bűneink bocsánatáért a kereszten való megváltás?
Egyértelmű tehát, hogy az ítélet nem a halálra rendeltek időszakának beteljesedése előtt, hanem azt követően kezdődik, és a szentélyt nem előtte, hanem utána kell megtisztítani. Mivel az ítélkezés összhangban van a mennyei könyvekben található feljegyzésekkel, ezért azoknak a nevét, akiket méltatlannak találnak, a “menyegzői ruha” nélkül, kitörlik a könyvekből. Így tisztul meg a szentély. Az ítélkezés és tisztítás e munkájának kezdetéről szólva az angyal így szólt Dánielhez: “Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután megtisztul a szenthely.” Dán. 8:14. KJV
Mivel a megtisztulás ennek megfelelően a 2300 nap végén történik, és mivel, mint láttuk, az ítélet az, ami “a világ végén” (Zsid 9:26) történik, következésképpen a napok vége és Krisztus közvetítő bírói munkájának kezdete, magának az Ihletésnek a felhatalmazása alapján, a világ végére van időzítve. Ennélfogva, meggyőzően, a 2300 nap nem Antiokhosz Epifánész napjaiban ér véget, ahogyan azt egyesek tanítják...
Azután engedelmességet mutatott Atyja akarata iránt. "De azért jutottam - mondta - ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" (Jn 12:27-28). Sátán uralmát egyedül Krisztus halála által lehetett megtörni. Csak így lehetett az embert megváltani, Istent megdicsőíteni. Jézus beleegyezett a haláltusába, vállalta az áldozatot. A mennyei Felség egyetértett azzal, hogy mint a bűnök hordozója szenvedjen. "Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" - mondta. Amint Krisztus kiejtette e szavakat, jött a válasz a feje fölött lebegő felhőből: "Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem" (Jn 12:28). Krisztus egész élete a bölcsőtől addig, amíg ezek a szavak elhangzottak, Istent dicsőítette, s az eljövendő próbában isteni-emberi szenvedései valóban megdicsőítik Atyjának nevét. Jézus Élete, 624.4 oldal.